Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 4. szám - Zelei Miklós: Öböl (elbeszélés)

Hirtelen nem tudta, hogy róla van szó, de az egyszerre lecsapott villák, kanalak, kések csörgését követő lábdobogás, s utána a mély áhitat kétségtelenné tette.

— Tényleg, ez én vagyok — mondta Fütyök rosszkedvűen. Látta magát a polcnál, amint egész határozott mozdulatokkal keres valamit, de mit, s hallotta az igazgató hangját, amint tartalmat ad a céltalan mozdulatoknak.

— ... gyárunk rendkívüli figyelmet fordít az utánpótlás, a fiatal, öntudatos, művelt szakmunkások kinevelésére, akiknek épp olyan embernek is kell majd lenniük, mint amilyen jó szakembert nevelünk belőlük. Pártunk és kormányunk elvi állásfoglalásait, határozatait a gyakorlat szintjén értelmezzük, az itt és most konkrét helyzeteiben valósítva meg azokat.

A kamera egészen ráközelített a könyvek kérgén -baléttozó ujjaira, azután az igazgatót látta, utána az egyik műhely következett, aztán a jól ismert riporter, s megint az igazgató és asztala.

Ezt jól összehozták, gondolta Fütyök és szempillantás alatt szállt el a dühe. Valami légüres keserűség maradt a helyén. Be vagyok fogva. Az anyjának könny szökött a szemébe.

— Milyen szépen beszélt rólad, kisfiam —mondta, a fiát nézte, és a szemét törölgette kozmás zsebkendőjével.

Az apja kicsit furcsállva, gyanakvó tisztelettel nézegette, a testvérei már rég a szomszédokban jártak. Fütyök visszanézett az apjára, és nagy kedve lett volna most egyáltalán nem hasonlítani rá. De kire hasonlítson? Becsukta maga mögött az ajtót, sértőnek, méltatlannak érezte, hogy a család gyűrűjében álljon tovább is, a képernyő és önmaga előtt. Ahogy gyors lába kopogott a lépcsőn, eszébe jutott, hogy Zitáéktól is éppen így jött el, mert mi mást tehetett volna? El kellett jönni. A gyárból is ma délután. S most az utcán volt megint. Noha kétségtelen az is, hogy valahogyan mégis maradhatott volna.

Automatikusan kanyarodott a villamosmegálló felé és fél óra múlva már Cskálavék ajtajában csöngetett. Vonzotta a barátja magabiztossága, ahogy gondolkodás nélkül és gondtalanul töltötte minden napját, s mégsem lehetett a szemére vetni soha semmit. Nem akarta bevallani magának, de ez kicsit taszította is. Cskálav különösebben soha nem akart semmit, de úgy tűnik, -hogy az a kicsi még eddig mindig sikerült neki. És az utóbbi időkben ráébredt arra, hogy tulajdonképpen ő is ilyen. Lehet, hogy nem is Cskálav, ez taszította.

De szerette is nagyon, mert Cskálav már olyan volt, mintha teljesen felnőtt lenne, mégis egy pillanat alatt benne volt minden gyerekségben is. Mert hová máshová lehetne bújni az ilyen hirtelenül érkező, kellemetlen pillanatokban, amik besározzák az embert, mint amikor eső után a járdaszigeten áll, az elrobogó busz rácsapja a latyakot és eltűnik megfoghatatlanul.

Vigyorogva nyomkodta a csengőt, amikor Cskálav ajtót nyitott.

— Remélem Boris néni megfőzte már a vacsorát — mondta. Jó hangosan, hogy a kérdés még véletlenül se szállhasson el Borbála néni figyelme mellett.

— Takarodj te éhenkórász tévésztár! Tiszteletlen disznó! — kiabálta Borbála néni, és csípőre tett kézzel, piros arccal állt meg az előszobában.

— Hogy beszélsz anyámmal? Tünés innen! — üvöltött Cskálav, a karjánál fogva felemelte Fütyököt, kívülrakta és becsapta az ajtót. — így.

Fütyök az ajtó előtt vigyorgott. — Kérek egy fésűt! — szólt be, amit Cskálav a levélnyíláson kidugott neki. A villanyóra üvegében 1-enyalta vörösesszőke haját, várt néhány másodpercet és újra becsöngetett.

— Ki az? Kérdezte mély hangon Cskálav.

320