Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 3. szám - SZEMLE - Parancs János: Villányi László: Délibábünnep

esetleges sorsokat, részleteket kiszűrték, lenyesegették a pusztán a magánszférában fontosat. Híven Arisztotelészhez, nem valóban megtörtént eseményeket mondtak el, hanem olyanokat, amelyek megtörténhettek volna. Művükben inkább teremtettek, s ezzel „megemelték”, szimbolikussá formálták az ábrázolt valóságot.

Ne essék félreértés: Szabó Magda regénye így is nagy értékű, jelentős alkotás, az életmű egyik legfontosabb darabja. Sokkalta számosabbak erényei, mint fogyatkozásai, s ellenvetéseink is alighanem csak félig-meddig jogosak. A Régimódi történet rekviem akart lenni mindenekelőtt, a hőn szeretett édesanya rekviemje, s maradéktalanul be is tölti eme szerepét. Ámde — hitünk szerint — jóval több is lehetett volna.

(Szépirodalmi Könyvkiadó, 1977.) LÖRINCZY HUBA

Villányi László: Délibábünnep

Villányi László azon ritka fiatal költők közé tartozik, akik rögtön az indulásuktól a saját útjukat járják, s nem egy-egy választott mester nyomába szegődnek. Másként megfogalmazva azt is mondhatnánk, hogy nem a mesterek hangvételét utánozva találnak rá lassan a saját költői hangjukra, mégha tanultak is másoktól, hanem, ha lehet ilyet mondani, a megszólalásuk pillanatában azonnal a sajátjukon szólalnak meg. És ez a megállapítás nem értékítélet kíván lenni, vagy csak részben. Mert hiszen az egyéni hangvételen belül még igen tág értékingadozás lehetséges. Az egyéni hangvétel bizonyos fokig, többé-kevésbé a mesterek nyomában járó többi költőnek is a sajátja. Ha nem így lenne, akkor nem költőnek, legfeljebb epigonnak nevezhetnénk őket. De Villányi László egyéni hangvételének igazolására korai prózaverseiből, kötetének, véleményem szerint talán legjobb darabjaiból is idézhetünk egy-két részletet. Az Egy pohár sör címűben például ezeket olvashatjuk: „Egy daliás buborék összeterel több száz ijedt buborékot. Felsorakoztatja őket. A kiválasztottakból szögesdrótot fon. A megmaradtak hullaszagot lehelnek. Néha divatbemutatót tartanak a legérdekesebb hullafoltokból. A kerítés olykor felzokog. (...) A buborékkirály, palástját mezítelen testére terítve, levágja felesége fejét. Fiának egy marék aranyat dob s elzavarja. / Fegyveresek hoznak egy torzonborz alakot. Igazságról ordítozik. A buborékkirály fiára ismer. Megtetszik neki, s szobája falára akasztja. // öreg buborékok ülnek fenn az üvegfalon. Kezükben messzelátó. Az egyik egy párra mutat. Csúnyák és boldogok. Nem akarnak felszállni. Az öreg buborék kitölt egy nyomtatványt. Fegyveresek viszik a párnak, s azok hiába kapaszkodnak egymásba. / Felfelé taszítják őket.” A Porvilág című remekében pedig ezeket: „Porzene. Porlámpák porfénye villog. Izmok lüktetése. Rekedt hang kicsorbult-fűrész ívelése. A kar ingaóra, a láb rugó, a test rázkódó teher, a fej viharba került szélkakas. A testekből folyik a láva. Mindent körültapogat az izzadtság, s a táncoló pornemzet sárfolttá csitul. (...) Porfelhő-terem. A legsötétebb és a legvilágosabb színek. Zsivaj. Pormenyasszony porfátyollal, vidám tömeg. Szertartás. A porszemlányka kijelenti, hogy igen. A púderes pofa a vőlegényhez fordul. Kiderül, hogy nincs vőlegény. Megjelenik egy elegáns porszem. Bejelenti, hogy a vőlegény küldte. Bekapcsolja a magával hozott magnót. Elhangzik a vőlegény határozott igenje. Zene. Ünneplés. A porszemlányka a köveit után néz. Arra gondol, milyen jó lenne, ha mindig őt küldené maga helyett a vőlegény.” Állításom igazolásán túlmenően, egyúttal ezekkel az idézetekkel szeretném fölhívni a figyelmet a költő nagyszerű és groteszk, emberi életünk fonákságait, tragikomikus voltát oly remekül kifigurázó prózaverseire, melyekben egyébként költészetének minden lényeges eleme megtalálható. De hát melyek ezek a lényeges elemek? A legkönnyebben talán a kizárásos módszerrel operálhatunk. Annyi, gondolom, mindenki számára nyilvánvaló ezeknek a részleteknek a láttára, hogy Villányi László nem ösztönös, hanem

287