Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 1. szám - Fábián László: Tükörképek (elbeszélés)

lefogyott vagy tíz kilót, s továbbra is tartózkodott mindennemű szánhidrát- fogyasztástól, gyógyteákkal kísérletezett: egészségesebbnek kívánt látszani, mint valaha is;

talán az is volt, talán nem

konyhája, de szobája falát is nagy világtérképek díszítették, minduntalan angol nyelvű újságokba, könyvekbe botlottam, s még az illemhelyen is fölirat ékeskedett: Sorry, this seat is occupied (az utolsó szó több nyelven is megismételve) ;

lehet, hogy mindenből jóval több volt körülötte, mint amennyi szükséges lett volna, de ebből a barokkos túlzsúfoltságból (tárgyakból és jelképekből) valami olyan irgalmatlan magány áradt, mint a magány híres regényéből, magánya azonban inkább állandósult riadtságnak tetszett, mivel minduntalan leplezni akarta valamivel, akár a kutyával, akár pedig a fürdőszoba szárítóján „felejtett” intim női fehérneműkkel —

nem tudom, nem is kéne tudnom, de nem is kérdeztem soha, mivel foglalkozik, csak bizonytalanul sejlett emlékezetem legmélyén, hogy valami divatos és intellektuális foglalkozása lehet: fordító, író vagy filmrendező — felőlem akár együtt is mindhárom, ám hogy ebből valaha is igazán pénzt látott volna, arról mitsem tudok, igaz, kapcsolatunk meglehetősen laza, esetleges volt mindenkor :

ő hívott, én pedig megjelenhettem

utáltam, de így kellett lennie: telefonja nem volt és olyan kegyetlenül távol lakott a városközponttól, hogy meg sem kockáztattam az odabolyongást, nem mondhatnám azonban, hogy túlságosan gyakran hívott volna, viszont lehettek olyan pillanatai, amikor elégtelenné váltak a női fehérneműk, kevés .volt a kutya, kellettem én is kapaszkodónak, bizonyságnak (szerettem volna tudni, hány hozzám hasonló szerepel még noteszében azokkal a gyermekien formált betűkkel jegyezve), kellettem magánya pillanatnyi kitakarására —

de ki elől? de ki elől?

enyhe volt az ősz és — gondolom, ha nem ilyen enyhe, akkor is valahol az utcán kellett volna találkoznom vele: sarkon, mozi előtt, ahová újra beszokott, én pedig eleinte reménykedtem: infantilis romantika vonzza, kamaszos vágyakozással veti majd rám magát, hiszen igen nagy műgonddal vásárolta a jegyeket, ha páholy volt, akkor minden ülést megvett, kerülni látszott a nemkívánt társaságot; olyankor felizzott bennem is valami furcsa és egyáltalán nem indokolt élvvágy, akartam, történjék ahogy elképzeli (azazhogy: ahogyan én képzelem), de nem történt semmi, hiába a remegések a lábikrámban, a szempillák idegesebb vibrálása a tekintet előtt, hiába az izgatott zihálás mellemben, a melegségek arcomban, el kellett fojtanom mindent, ha csak nem akartam újra meg újra nevetséges lenni, ha nem akartam mindenáron fölsülni, amit egy alkalommal képtelen voltam elkerülni: megtörtént — simogató kezem önkéntelen is elindult combján fölfelé (ölében — talán védekezésül? — összehajtogatva a hosszú posztókabát), kezem elindult és mozgására ő összerándult, a sötét moziban is láttam, felém fordul, tapintatosan megállítja, majd leteszi kezemet, bennem meg csak a szégyen és a düh (— gondolom —) fölpattanok, irány a kijárat vöröslő lámpái, pisszegések, mozgolódások, rendreutasítások mindenfelől, hagyom ezt a fatökű idiótát a fenében, hiszen érdemel-e mást? és (— persze —) maradok, úgy teszek, mintha nézném vele a hülye filmjét, amelyben valami hozzá hasonlóan szélütött kóvályog arabok meg négerek közt, aztán rövidesen Európá15