Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 3. szám - Péntek Imre: A jövő ősrégészeinek (vers)
PÉNTEK IMRE A jövő ősrégészeinek Nem tudom szóra bírni fiatal éveimet, hiába faggatom őket: nincs mit mondaniuk. Pedig rájuk irányítottam a vallató lámpát, feltettem a szükséges keresztkérdéseket, félremaratott meneteim valamennyi kételyét rájuk csikorogtam; szemcséire bontottam a zsúfolt mozdulatlanságot, a ritkás áleseményeket, átcsurgattam ujj aim közt újra meg újra a homokpiramist, és nincs aranylánc, beszédes lelet, nincs felemelő tanulság, nincs ok semmire. Csak a szünetjelek úsztak elő, mint első világháborús Zeppelinek, csak az újságrejtvények cipelték rosszul kitöltött rubrikáikat, és az atomórák ketyegtek minden valamire való államférfi éjjeliszekrényén. Szavakat mormolok, varázsigéket: Kelet-Európa tavasza, nyara, ősze, tele — oly nevezetes néma dátumok, hogy a fülem belecsöndül. Hiába kotrom elő diplomata táskámból a hatvanas évek hordozható és összecsukható optimizmusát, hiába teszem fel és játszom elrongyolódásig legszebb lehetőségeim dokumentum-burleszkjét, hiába vizsgálom nagyító alatt az egykori képtelenségek fotóalbumát: nincs út visszafelé, tömbbe forrt múltam sötétlik, mint egy óriás monolit ásványminta. A közöny jégrétegei alól nem olvad ki dermedt sikolya az időnek, 220
