Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 3. szám - Domokos Mátyás: "A dal a húrban alszik"

naszkodnak; apokaliptikus változásról, ami nem a szűz pályák vándorai­nak — a csillagoknak — a mozgásában ment végbe, hanem itt, a Földön, s az ember életében. Az Éden elvesztésének, a Paradicsomból való kiűze­tésnek a szomorúságát árasztják az eredetmondák. Az ősharmónia össze- töretésének mitikus képeiben azt a pillanatot vádolják, amelyben az „ős­egész”, a „tarka egység” egyszeresük „részekké szakadt”, és az emberre „rázúdult a különbség-áradat” — őmaga pedig bepréselődött a történe­lem zárványaiba, ahonnét csak a kommunisztikus ember megvalósítása fe­lé van/volna mostmár szabadulás. „A Föld meggyalázása” volt — egykor — ez a pillanat, s azóta — Weöres Sándor költészetének a felismerése sze­rint — a lelkes-érzékeny Teremtés és a lelketlen-érzéketlen ember ellen­tétében a létezés objektív tragédiája fejeződik ki: a diszharmónia állandó­sult pillanata, és minden csecsemősírás ennek a részekké szakadó, kegyet­len pillanatnak a megismétlődését jelzi. Nem tudok a világlírában megnevezni még egy költőt, aki ennek a diszharmóniának ilyen kozmikus méretű és érvényű látleletét szolgáltatná verseivel; aki az ős-egészbe visszaformi-nem-tudó emberi egzisztencia se­bének ilyen tudatos és szüntelen viselője volna, s ennek ellenére sem az emberi szubjektumból táplálkozó alanyi líra ezeregyedik változatával „nyi­tott új mezőt a költészetnek”, hanem a mitikus — és egyben történelmi — veszteség-előtti állapot nosztalgikus vándoraként a Létezés objektív lírájá­nak adott új hangzást és hangszínt. Üveglap-személytelenséggel, üveglap- alázattal átengedve önmagán mindent, ami nem-Én, ami nem az övé, hogy a lírikus személyiség feláldozásával a Mindenségnek készítsen fészket a ver­seiben. Ez az igazi személytelenség, ez az igazi költői alázat, amihez képest az úgynevezett „objektív költészet” csak beváltatlan program: és ez a legvak­merőbb költői kísérlet, amihez képest az avantgarde „zűr-miséje” csak teo­retikus cafrang. A legnagyobb, az igazi költői bátorság ugyanis, ha valaki­nek olyan korban is van mersze „a Hang vonulásának” a nyomába szegődni, amikor „a lélek elvesztette dallamait és nem kíván többé zenét”. A dalt, amely „a húrban alszik”, az ilyen költőnek — csakugyan! — „felkölteni semmiség.” 196

Next

/
Thumbnails
Contents