Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 1. szám - Tóth Erzsébet: "Férfiarcaim oltárképe" (vers)

TÓTH ERZSÉBET

„Férfiarcaim oltárképe”

A Nap is irigyelte varázsos hópelyheiért

a tél egyszem pulóveréért

és ez a szegény haza Párizsért Normandiáért.

Volt valami, amiért szerettük hogy béna papírjainkra mint szent a nyomorékokra rátegye a kezét.

Most látom csak, milyen szomorú volt a mosolya.

És látom ahogy megleli őt az isten

és úgy őrzi markában mint az igazgyöngyöt.

Választhatunk a semmi és a gyász között.

Ugye, Szegény Yorick, milyen gazdagok vagyunk?

Derűs, kék szeme alá annyi halált hordtam, annyi várva várt cifra hazug halált, mosolygott rajtam, de mindig értett.

Barátom, neked volt igazad, aki nem találtad meg a sírját.

Fehér virágok rémuralma: lehet még édes legelő, lehet még magunkért gyertya, csak gyémánt nem lesz már a szó, csak Jézusé nem leszünk soha.

S már nem ő fáj, hanem újból az élet, legelőször a babák, a rózsaszínű kicsi ribancok, akikre rácsókoltuk magunkat, rácsókoltuk büdös életünket, nincs már szárnyalás nekünk lehajtott fejjel, volgai hajóvontatók.

Tőle tudom:

beszélni csak az tud, aki tud hallgatni is.

Mert aki mindig játszott, aki az aranykort mutatta, mutatta hogy királyok, istenek, költők vagyunk, egyszercsak megszólalt így beszélni:

„SÍRUNK MERT GAZDÁNK NEM PANASZKODIK BÁRÁNYUNKAT ESZIK A FARKASOK A KIRÁLYDINNYÉS HOMOK VÉRNYELŐ UTAT MUTATNI CSILLAG NEM RAGYOG”