Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 2. szám - TANULMÁNY - Székely Ákos: Alakulások (Mészöly Miklósról)

döntés nem a koldus kezében van, nem ő irányít, az adakozó szabad akaratában. A második fordulótól azonban megváltozik a helyzet: most már a koldus számára lesz bizonytalan, zavaros, érthetetlen. Hol váratlanul, meglepetésszerűen, hol meg nyíltan, kihívóan jelennek meg a kalapja előtt, s mégis, a „pénz mindig lecsörren.” Félelme felébred, érzi, hogy áldozat helyett ellenfelet kapott. A „Látom egészen jól megy” — megjegyzésre, mint akit rajtakaptak, összerezzen, mentegetőzik: „De én templomi koldus vagyok, kérem!’’ A templom védelem, alibi, a koldussal együtt a tér középpontja, mintegy tengelye: a visszatérő adakozások során a középületeket, mintha zárva lennének, csak érinteni tudjuk, de a templom meg is nyílik számunkra. Ellentét? Egyensúly? Az „alagútszerű mélységbe távolodó örökmécs” fénye egy újabb ösz- szefüggés láncszemére világít (vagy éppen elfedni igyekszik azt); a koldus maga is az „irgalmas Isten”, a „kegyelmes Jézus” nevében működik. Templomi koldus, ennek a világnak a része. Elővillanó „sárga kapafogai” ha csak egy pillanatra is, a sárga középületek egyértelmű tartozékának mutatják. A céltalan, „álmos lődörgés”, az „alvó várakozás” hamarosan átalakul valami „bizonytalan ingerültséggé”, amely átcsap a vallatás fojtott, majd leplezetlen gyűlöletébe, hogy aztán a befejezésben egyetlen ordításba torkolljon. A koldus felugrása, „váratlan ügyessége”, az ütésre emelt bot (emlékeztetőül: börtön, törvényszék, vármegyeháza) most már tulajdonképpen nem is meglepő: az önleleplezés megtörtént, a kísérlet sikerült, a gyanú (a csalás) igazolódott, az idegen, meggyorsítva lépteit, visszasiet az állomásra. Feltűnő módon mindössze két mondatot szán erre az író. „Mit akar?” — ordítja a koldus. „Én meg válasz nélkül befordultam a fasorba, és meggyorsítottam a lépéseimet. Most már csakugyan sietnem kellett, ha nem akartam lekésni a csatlakozást.” Van ebben egyfajta fölényes faképnél hagyás, mint az utolsó adu kijátszása, talán egy hirtelen közömbösség, érdektelenség is. De a meggyorsított léptek, a sietség, az ittmaradás veszélye utoljára mintha még belopna valamit az esetleges következmények fenyegetéséből. Hiszen mindvégig érezzük: nem a koldus személye a fontos, aki talán maga sem tudja, hogy hazugságával egy nagyobb hazugság kezére játszik, ezt fedezi, ehhez statisztál. Eszköz, aki csalásával a rendet, a „naplopók” rendjét erősíti. És ezen a ponton, a magunk számára is váratlanul, egy újabb jelentés hirtelen visszafelé kezdi pergetni a novellát. Eszünkbe jut a leleplezés előkészítésének könyörtelen tervszerűsége, a módszerek, eszközök bevallottan „kíméletlen”, „közönséges” volta, amelyek akár egy egész elnyomó-üldöző apparátus arzenálját is képezhetnék: támadás, rajtaütés, fal mellett lopózás, váratlan lecsapás az áldozatra, sötét szemüveg, a megalázás különféle változatai. A börtönsarok és a vasrácsos törvényszéki ablak a térre jellemző, de jellemző az idegenre is: mozgásának kezdő- és végpontja, innen indul és zárul a kör a koldus körül. Vagy a még nagyobb átmérőjű (és hatósugarú) kör: a novella eleji „ostoba veszekedés” „(ami egy púpos nő körül folyt, akinek púpja állítólag nem volt valódi)” minden jogossága, az esetleges csalás ellenére méltatlan és megalázó, s a meghurcolás talán még szánalmat és részvétet is kelt (gondoljunk a koldus arcára: „amennyi emléket egy rönk idézhet fel az irtás napjaiból.”) Vagy éppen ellenkezőleg, egy újabb adatot, utalást kaptunk, hogy a csalók többen vannak, a jelenség általános? Esetleg a látszat máskor is csal, a valóság egészen más, csak még nem figyeltünk fel rá, nem fogtunk gyanút?

A különböző (egymásnak akár ellentmondó) értelmezések nemhogy kizárják, de egyenesen megerősítik egymást. Somlyó György mutatott rá legutóbb nem egy írásában a komplementaritás elvének jogosságára a művészetben. Mészöly Miklós írói világának éppen ez egyik legfontosabb szervező ereje, ö maga már 1969-ben megfogalmazta egy Kritika-beli vallomásában: „Elveszítettük az ártatlanságunkat: az abszolútra nincs megnyugtató ajánlatunk, csak nyugtalanító igényünk. Egy ilyen világ érthető módon arra kényszerít, hogy minden tényt és tendenciát a maga ellentétével — s ha úgy adódik a maga képtelen ellentétével — együtt vegyünk figyelembe. Megnövekedett valóságigényünket már csak ez elégítheti ki: az átélésnek és megragadásnak ez a szüntelen komplementer-eklekticizmusa.” A valóságot a maga összetettségében bonyolultságában ragadni meg — mindig is kritériuma volt a művészetnek. Mészölynél ez a valóság szükségképpen csak megközelíthető; a megismerést saját kor159