Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 2. szám - TANULMÁNY - Fogarassy Miklós: Világosság/sötétség (Nádas Péter prózájáról)

„lappangóról” szólva, első közelítésben az ábrázolt kor, a környezet külső, árnyékoló effektusairól kellett szólnunk, itt a gyermeki „én”, Simon Péter mélytudatának „kútja fölé” kell hajolnunk. Erre a lélektani elemzésre bizonyos szempontból Nádas művéből kitetsző „pszichoanalitikus” tudatosság ad indokot, másrészt a műalkotás fiktív világában ez a vonatkozás is az érzékletes ábrázolás teljességéhez tartozik.

A „családregény” eseményeit átélő és elszenvedő gyerek pszichikai éggömbjén, világérzékelésének legbelsőbb terében valamiféle mélyen fekvő, súlyos sérülés van. A mélytudatban levő olyan elmerült, „fedett” sebzettség ez, amelyet — finom pszichológiai és művészi érzékkel — az író nem is mond ki, tételesen hallgat róla, a mű egész személyes jelképrendszerének látens dinamikája, az érzelmi irányok jelzései, a vissza-visszatérő kulcsképek és modulációik azonban sejtetve mutatják ezt. S elhallgatása ellenére is nyilvánvaló, hogy a gyermek-ón árvaság-traumája az, ami, ha nem is neveződik néven (lehetőséget az én-forma ki is zárja), tényszerűen azonosítható. A nagyszülők által nevelt és a rejtve, lopva, kiszámíthatatlan rövidséggel haza-haza látogató apa család-környezetében élő kisfiúnak szinte minden kapcsolatát, a lét kérdéseit nyitogató, rejtelmeit szorongva faggató tekintetét az a nem-artikulált világhiány, szeretet-vágy határozza meg, ami a lélek mélyén az „Anya” nemléte helyén forrásozik, fakad fel. Ennek a mélyre nyíló dimenziónak már a körberajzolása, a „kút” peremeinek a jelenségekben, a szenvedély és szenvedés formáiban való megmutatása is merész, a határövezeteket kutatni igyekvő írói vállalkozásra mutat. Részben ennek a mélytudatba rejtező anyaképnek, s ebből következően az érzelmi bensőség hiányának, ennek a nem formája, hanem lényege szerinti „árvaságnak” a sötét semmibe — talán a halálba — vesző mély fájdalom „gyökere” ad valamilyen különös mély intenzitást, életet a regény egész monológszerűségének, lüktetésének, látomásának, utalásainak és megnevezéseinek. Minden élő vagy élettel felruházható, „animálható” dolog — tárgyak, növények, állatok, emberi testek —mögé voltaképpen öt, az Elrejtezettet lehetne képzelni. Vagy legalábbis: megragadhatatlan árnyéka sejthető. Ha legalább képként mutatkozhatna! És ez a gyermeki tudat-fókusz a maga pre-racionális világra csodálkozásával és világtól való megdermedtségével — az éberség és álom egymásba nyíló tartományaiban egyaránt — a halál, a nem-lét paradoxiáit éli át. A tapintható, a testi valóságokban a bennük rejlő fonákságot, a mozgásban az örökre álló mozdulatlant, a sötétségben a fényt, a fénnyel takarva a sötétséget, a kitöltöttben az űrt, az élő létezés burkában a lappangó megsemmisülés veszélyeztetettségét. Ezért kulcsfontosságú ebben a regényben az az egyszerű utószó, hogy „mögött".

És itt talán már érzékelhető, hogy gondolatmenetünkben ez a gyökeresen ellentétesnek tűnő — mélypszichológiai — részlet hogyan kapcsolódik vissza a rejtezkedő rossz élménykörének történelmi árnyékaihoz. Ebből a szemszögből ugyanis a lét jelenései, a szavak, helyzetek mögött valamiféle kapu tárul fel: a titkok kapuja. Ahonnan „rejtelmek” zengenek elő... Amely előtt vibráló fénytörésben jelenik meg az élet. És a könyv bibliai mottója nemcsak Jézus, az „Anya” alakjának hívó fényére is utal: „És a világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be azt.” Ami ebből „látszik”, az ilyen kulcsképekben jelentkezik, mindjárt a „nyitánynál”: „A fényfoltok ... reszkettek, kiszámíthatatlan ütem. A homlokán is mozgott egy foltocska, belevilágított a hajába...” — A továbbiakban ennek sokszor ismétlődő variációi jönnek. De ez a kapu, amely így tárul a dolgok mögöttire, egyben a démonok csöndes lappangásának, a leplezett ártalom sötét üregének nyílása is. Simon Péter totális elárvulása, s egyben felnőtté kényszerítésének folyamata beteljesül azzal, ahogy a kisfiúra rázuhan a két nagyszülő halála, eltűnik az apa, majd a kapaszkodó nélküli magány csendjéből, e romhalmaz alól a hatalom a kollektív terror intézeti világába „menti”. Ám a következetesen a „lappangóra”, a rejtezkedő rossz, a belső „tisztáta- lanság” bűntudatára építő kollektivitás mechanizmusa voltaképpen mér készen éri. A dolgok mögött rejtező rosszal, a kígyóval, a „kémmel”, a sötét üregekben, halottak fizikai valójában lapuló semmivel való szembenézés is, és a korabeli valóságról rögzült képek — a házkutatás, a közterek hisztérikus indulatai, az apának a Rajk-per150