Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 2. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Bella Istvánnal
mára, hogy magyar, mit jelent, hogy ezen a nyelven beszél, gondolkodik és ír. És itt kezdtem el régi klasszikusokat olvasni, Bornemisszát, Rákóczi Ferencet, Mikes Kelement, Kossuth Lajost, Széchenyit... És írtam szinte öntudatlanul egy olyan verset, amiben egy nemlétező nyelvet próbáltam teremteni. Érdekes, hogy utána már évekig birtokomban volt ez a kulcs. Egy másik költői nyelv megtalálásához, mégis évek teltek el, amíg ezt a véletlen felfedezést meg tudtam élni és tudatosan ki tudtam tágítani. Ez késztetett arra, hogy újra elkezdjek foglalkozni a nyevtörténettel, a szavak történetével, az etimológiával, összehasonlító nyelvészettel, a finn-ugor nyelvekkel, és szinte mindazt, amit az egyetemen csak félig-meddig tanultam meg 1— például Bárczi professzornál —, azt most már, úgy-ahogy pótoltam. Szerinted minden költőnek ennyire meg kellene tanulnia a nyelvet? Nem hiszem. A nyelvet meg kell ismerni, hiszen ez a munkaeszközünk. Meg kell ismerni a nyelv természetét — s hogy milyen szerszámok kellenek ennek az anyagnak a megmunkálásához. Csak az a furcsa, hogy itt a szerszám is, meg a megmunkálandó anyag is végsősoron ugyanaz. Tehát maga a nyelv. De kötelező mércét, szábályokat fölállítani nem lehet, mert a költészet ugyanakkor több mint a nyelv, s épp ezért költészet, mert csak használja a nyelvet, de nem azonos vele. Ha jól emlékszem, tavaly júniusban az Élet és Irodalomban meglehetősen elmarasztaló kritikát írt rólad és Utassy Józsefről Lengyel Balázs. Hoyyan fogadtad ezt az írást? Én nem értettem egyet azzal a felháborodással, ami ezt követte. Természetesen bántott, de a felháborodás helyett, ami az irodalmi berkekben, irodalmi szerkesztőségekben kocsmákban, kávéházi asztaloknál gyűrűzött, egészségesebbnek és jobbnak tartottam volna, ha valaki válaszolt is volna a cikkre. Különben az a véleményem, hogy egy demokratikus országban jelenjen meg mindenféle és fajta véleményt kifejező kritika. Én azon nem háborodtam fel, hogy Lengyel Balázs cikke dehonesztálóan szólt rólam, illetve Utassyról. Jogosnak tartom, — a véleményszabadság jogának —, ha valakinek ez a véleménye, akkor ezt fejtse ki, illetve ki is fejthesse, tehát meg is jelenhessen. Hogy érzékenyen érintett, az természetes. De ennél a pusztán szavaknál megmaradó felháborodásnál jobban örültem volna, ha megjelenik egy ellencikk és lehetett volna vitázni tovább. Viszont ezt az ellencikket nem írták meg. Vagy ha meg is írta valaki, az nem jutott el egyetlen szerkesztőségbe sem. Valamikor nem volt olyan langyos a kritikai élet, hogy egy ilyen kritika kirívó lett volna. Éppen azért volt meghökkentő, mert ma Magyarországon nem szoktak ilyet írni. És ez baj? Én rossznak tartom, mert ezek a pontosan méricskélő, kidekázott kritikák nem sokat nyomnak a latba, és végsősoron sem az írónak, sem közönségnek nem nagyon használnak. Az az egészségesebb, ha vérre megy az írás, tehát ha nagy érzelmeket meg ellentéteket vált ki vagy mozgat meg. Bella István elhallgat. Cigarettára gyújt, majd kimegy a konyhába. Egy újabb üveg Tokaji szamorodnival érkezik vissza. Kinyitja és megtölti a poharakat. 141
