Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 2. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Bella Istvánnal
SZIKSZAI KAROLY Beszélgetés Bella Istvánnal Nemrégiben írta Szervác József Belláról szóló esszéjében* a következőt: „Azt hiszem az első Bella-epigonok között jegyezhetem magam.” Nos, azt hiszem én is. Verseit már ismentem, de arcára az 1971-es Szép Versek fotóit nézegetve figyeltem fel. Emlékszem, nagyon megnyugtató volt látni. „Neki talán el merném küldeni a verseimet” — gondoltam akkor. Persze, nem küldtem el. Egyik legszebb verset, a Kardok, kaszák címűt viszont megtanultam kívülről. Lehet, hogy hiba, de a mai napig is csak három költő verseit tudom elmondani: Bella Istvánét, Csoóri Sándorét és Döbrentei Kornélét. Évek múltak el anélkül, hogy találkoztunk volna, míg végül három évvel ezelőtt összesodródtunk a Nemzeti Étteremben. Vagy nyolcán szorongtunk egymás mellett, köztünk Bella is. Természetesen a költészetről volt szó. Bella nemigen szólt hozzá, azt hiszem éppen egy sakkpartit elemezgetett. Én verset mutattam Döbrentei Koméinak, aki elolvasta, majd kizökkentve Bellát az elemzésből, elolvastatta vele is. Bella jó tíz percig nézte, aztán megadta a telefonszámát. — Szeretném a többi versedet is elolvasni. — mondta. Valahogy így kezdődött ismeretségünk, ami később barátsággá alakult. Bella István a Nagymező utcában lakik, másfél szobás öröklakásban. Tavaly szeptemberben folyosó részéből is szobát csináltatott, így a lakás néhány négyzetméterrel bővült. Költőbarátai hordták a homokot, a cementet. — Kell ez a szoba — mondogatta Bella —, itt majd ellehetünk egész éjjel, meg aztán végre dolgozni is tudok. A szoba elkészült és naponta megtelik. Bellát rengetegen szeretik, és csodálom türelmét. Még senkinek sem mondta, hogy öregem, most már menj a fenébe, mert dolgozni akarok. Akár éjjel egyig is képes hallgatni a fiatal költők panaszait. Ülünk a vadonatúj szobában és Tokaji szamorodnit iszunk. Az egyik falat teljesen beborítják a könyvek. Az íróasztal fölött nagyméretű textilkép Ágh István feleségének, Széles Juditnak a munkája. Röpülő angyalt ábrázol. Bella szeretheti az angyalokat. A kisebbik könyvespolc szélére akasztva matyó köd- mön. Leemelem, és megpróbálom, beledugni a kezem. Nem megy: kemény mint a csont. Inkább iszom egy kortyot és leülök az ágyra. Megmutatom a kérdéseket, de Bella nemigen néz bele. — Úgyis megkérdezed, nem? — mondja aztán eltűnik egy pillanatra s egy csomag kártyával tér vissza. Újabban nagyon szeret bűvészkedni. Kétforintosokat varázsol a gyufásdo- bozba, kártyákat tüntet el, és a legváratlanabb helyekről szedi elő... A barátok, ismerősök először csodálkoznak, majd a hasukat fogják ... Bella Istvánt mintha nem érdekelné a költészet. • Igék és igák. Bella István új könyve ürügyén. Életünk, 1977. 3. sz. 139
