Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)

1978 / 2. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Bella Istvánnal

SZIKSZAI KAROLY Beszélgetés Bella Istvánnal Nemrégiben írta Szervác József Belláról szóló esszéjében* a következőt: „Azt hiszem az első Bella-epigonok között jegyezhetem magam.” Nos, azt hiszem én is. Verseit már ismentem, de arcára az 1971-es Szép Versek fotóit nézegetve figyeltem fel. Emlékszem, nagyon megnyugtató volt látni. „Neki talán el mer­ném küldeni a verseimet” — gondoltam akkor. Persze, nem küldtem el. Egyik legszebb verset, a Kardok, kaszák címűt viszont megtanultam kívülről. Lehet, hogy hiba, de a mai napig is csak három költő verseit tudom elmondani: Bella Istvánét, Csoóri Sándorét és Döbrentei Kornélét. Évek múltak el anélkül, hogy találkoztunk volna, míg végül három évvel ezelőtt összesodródtunk a Nemzeti Étteremben. Vagy nyolcán szorongtunk egy­más mellett, köztünk Bella is. Természetesen a költészetről volt szó. Bella nem­igen szólt hozzá, azt hiszem éppen egy sakkpartit elemezgetett. Én verset mu­tattam Döbrentei Koméinak, aki elolvasta, majd kizökkentve Bellát az elem­zésből, elolvastatta vele is. Bella jó tíz percig nézte, aztán megadta a telefon­számát. — Szeretném a többi versedet is elolvasni. — mondta. Valahogy így kezdődött ismeretségünk, ami később barátsággá alakult. Bella István a Nagymező utcában lakik, másfél szobás öröklakásban. Tavaly szeptemberben folyosó részéből is szobát csináltatott, így a lakás néhány négy­zetméterrel bővült. Költőbarátai hordták a homokot, a cementet. — Kell ez a szoba — mondogatta Bella —, itt majd ellehetünk egész éjjel, meg aztán végre dolgozni is tudok. A szoba elkészült és naponta megtelik. Bellát rengetegen szeretik, és cso­dálom türelmét. Még senkinek sem mondta, hogy öregem, most már menj a fenébe, mert dolgozni akarok. Akár éjjel egyig is képes hallgatni a fiatal köl­tők panaszait. Ülünk a vadonatúj szobában és Tokaji szamorodnit iszunk. Az egyik falat teljesen beborítják a könyvek. Az íróasztal fölött nagyméretű textilkép Ágh István feleségének, Széles Juditnak a munkája. Röpülő angyalt ábrázol. Bella szeretheti az angyalokat. A kisebbik könyvespolc szélére akasztva matyó köd- mön. Leemelem, és megpróbálom, beledugni a kezem. Nem megy: kemény mint a csont. Inkább iszom egy kortyot és leülök az ágyra. Megmutatom a kérdé­seket, de Bella nemigen néz bele. — Úgyis megkérdezed, nem? — mondja aztán eltűnik egy pillanatra s egy csomag kártyával tér vissza. Újabban nagyon szeret bűvészkedni. Kétforintosokat varázsol a gyufásdo- bozba, kártyákat tüntet el, és a legváratlanabb helyekről szedi elő... A bará­tok, ismerősök először csodálkoznak, majd a hasukat fogják ... Bella Istvánt mintha nem érdekelné a költészet. • Igék és igák. Bella István új könyve ürügyén. Életünk, 1977. 3. sz. 139

Next

/
Thumbnails
Contents