Életünk, 1978 (16. évfolyam, 1-6. szám)
1978 / 1. szám - Jánosy István: A Harlekin búcsúja (vers)
JÁNOSY ISTVÁN A Harlekin búcsúja Kormos Pista halálára Láttam aranyló reflektor-sugarakban, hornyok közt kifeszített pányván, nagy rúddal ölében. A vörhenyes égen pléh-csillagok közt vér-tarka csillag úszott; aurája: szivárvány. Az iszony-űr légben az élet fele ment? Az élettől búcsúzott? Mutogattak rá bámész cigányok, s köpték a szotyolát. Fölringtak a szökőkútból felemeltkarú lányok. Víz áll a kripta betondobozában, benn úsznak korhadt múmiák, s ő fönn a kötélen, nap-hold-keréken biciglizik, elköszörülve maradék napjait. Áfonyás álmok hajnalán meghalt a lány. Dideregve áll a 77. égben. Nagy készülés: meglátni a végső Látomást. A föltámadottak pomádézkodnak, ingeket húznak éppen. Fehér a lomb, fehér tüll a világ. Csillagok: ezüst vadgesztenye-gyertyák. Tüli a szürke tavon a kéreg. Az állatok is fehérek. A lányt vakítja ez a fehérség, önkéntelen dalolni kezd; „Tavaszi szél vizet áraszt, hóból szivárványt ereszt.” Vedleni kezdi burkát a levél. Ág, lomb barnul, bagoly se fehér. Tarkul a táj, már nem unalom. Amint átszökken a patakon: megpillantja önnön hámlását a szarvas. Visszafordul, a vízre hajol; szétvetett lábbal nézi magát, s a vízbeli kép fényes, agát orrához dugja az orrát. 5
