Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 1. szám - SZEMLE - Mátyás István: Nagy Péter: Útjelző
közel sem tekinthető befejezettnek. Nagy Péter példával bizonyít: lám. egy sokszor elemzett elbeszélésből is mi minden „kihozható” még! Hát akkor az életmű viszonylag kevésbé feltárt részleteiből?! Itt említem meg, hogy Nagy Péter könyvében elég gyakran találkozhatunk különféle feladatok megfogalmazásával. Nemcsak Móricz Zsigmondról szólva, hanem másokról is. Például Németh Lászlóról vagy Lukács Györgyről, akivel kapcsolatban szinte kész kutatási programot ad, akár egy intézetre való embernek. Lukács György életművét érezhetően „oda és vissza” jól ismeri. További kutatásokra biztató mondatai, megállapításai átgondoltak; pontosan indokolja, hogy miért kell elvégezni mindazt, amit említ, Lukács György és az irodalom érdekében egyaránt. \ A Drága halottak és a Kedves élők című két fejezetet viszaemlékezések, alkalmi beszédek, illetve születésnapokra írt méltatások töltik ki. Tipikusan olyan írások, amelyek között — jellegükből adódóan — bizonyos idő elteltével akadnak kevésbé érdekesek is. Az Útjelzőnek is ez az a része, ahol lehetne talán vitatkozni, szőrszálhasogató módon mérlegelni, hogy melyik írás érdemli meg a könyvbe kerülést és melyiket lett volna jobb elhagyni. De az ilyen mérlegelés mindig nagyfokú szubjektivitással jár együtt. S különben is: Nagy Péter nem tesz különbséget műfaj és műfaj, alkalom és alkalom között, ha az irodalomról, illetve annak érdekében szólhat, s különösen nem, ha emberekről van mondandója. Ezért még a legalkalmibbnak tekinthető írásai is közölnek figyelemre méltó gondolatokat. Az Olvasás közben című fejezet kis tanulmányai, recenziói általában egy-egy könyvről szólnak, de az alapvetően jellemzőt és jellegzetest, az érdekest és ma is érvényest felmutatva, ha tív éve vagy akár régebben jelent is meg az. Nagy Péter sohasem elszigetelten önmagukban vizsgálja az egyes könyveket, alkotásokat. Csak egy jellemző példát mondok: Örkény István Egyperces novelláiról szólva egy rövid írásban is pontosan kijelöli helyüket — irodalmi-esztétikai értékeik alapján — az író munkásságában és napjaink irodalmi folyamatában. Ebben a fejezetben figyelhető meg a legjobban az is, hogy Nagy Péter hangja sohasem ridegen kemény, csak határozott. Ha helyreigazít, ha hibákról beszél, ha kénytelen negatívan értékelni, hangjából akkor is érződik, hogy elkötelezetten szereti az irodalmat, s hogy szeretettel kötelezte el magát. Az óvatos utalásokat, a sej tetőseket nem ismeri; a nyílt, őszinte, tudásra-ismeretekre alapozott szókimondás híve, legyen szó bármiről. Akár csa^egy adatot tesz pontosabbá, mint A szép hűtlenek végén „az Auróra névtelen kritikusát” nevén nevezve, akár egy egész könyvet minősít, például Gábor Miklós A színész árnyéka című naplóválogatását. Nagy Péter előszeretettel foglalkozik egyes nyelvterületek irodalmával. Nemcsak a külföldi szépirodalomról, hanem az esszé és kritika területéről is kapunk tőle jelzéseket, ismereteket. Előfordul, hogy egy kritikus — George Steinerre gondolok — felfedezésével is meglep. Amikor ennek örülünk, az is felötlik bennünk, hogy jó lenne többet olvasni magyar könyvekről, esszékről, írókról és kritikusokról is Nagy Pétertől. Még többet. Mert szívesen figyelünk arra, amit mond. Űj könyve valóban az, amit a címe ígér: útjelző. Űtjelző, mind az irodalom mozgását nézve, mind az ő munkásságának kiteljesedését tekintve. Ütjelző azoknak, akik hivatásszerűen foglalkoznak az irodalommal, és azoknak is, akik „csak” érdeklődnek iránta. (Szépirodalmi, 1976) MÁTYÁS ISTVÁN 84
