Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 1. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Farkas Imre: Föld II.

kicsit. Ahogy kiértünk, jól megpakoltuk szárral a kocsit, közben kimelegedtünk. Hazafelé én hajtottam, a feleségem meg a szár tetején aludt. Két hétig az ágy sem volt szétvetve nálunk. Éjt nappallá tettünk, hogy a kincstári földekről a szárat időre le tudjuk takarítani. Alvás bizony nem volt. Már másodjára jöttünk hazafelé hajnalban, amikor a kányák kiszálltak az erdőből. Soós Miska bácsi meg a többi lovas ember akkor indultak kifelé. Aztán vissza szántani, vetni. Hát ehhez betyár akarat kellett. Ráadásul ebben az évben 57-ben volt az első balesetem.

— Kaptam 5 ezer tégla kiutalást, de mert még aznap ki kellett hordani, motorral mentem be a városba, hogy teherautót fogadjak. Akkor még nem volt ilyen motorszemüveg, ez a kaucsuk. A laktanyához értem, gyütt föl az őszi nap. A beton tiszta tükör. Bepárásodott a pápaszemem. Hatvan kilométerrel lehetett akkor menni, hát én odapörköltem, hogy az autót még bent érjem, és bizony hatvan kilométerrel nekimentem a sorompónak. Kiabáltak a járókelők, vigyázzon jóember, a sorompó le van csukva. A motorkerékpár átment a sorompó alatt, én meg hirtelen átöleltem a gerendáját. A két szál drót nagyon megnyúzta az orromat. Fölugrottam, néhány méterrel a vonat előtt — nem láttam én, hogy jön felém — átfutottam a síneken, hogy mire a motor a 70-es őrháznál az árokhoz ér, én is ott legyek. Ott is voltam, és kikaptam a slusszkulcsot. A kezemről meg egy kicsit az orromról ment le a bőr. Amikor szétnézek, akkor látom hogy erről is, arról is emberek, kocsik, autók állnak a sorompó két oldalán. Én bizony addig nem láttam belőlük semmit attól a párás szemüvegtől. — Na mindegy. Bementem az őrházba, mondom, nekimentem a sorompónak, adjanak vizet.

— De jártam én később ennél rosszabbul is. Elsorolom. így estefelé dolgozgattunk az új háznál, azt mondja a vízvezetékszerelő, nekem is van a kenderföldeken 1100 négyszögölem. Nem fogná ki felibül vagy haszonbérbe? Én csak haszonbérbe. Ezer forint volt akkor a haszonbér. Kifogtam. Termeltem rajta magrépát, krumplit, kultúrnövényekkel akkor kezdtem foglalkozni. Na mondom, itt ez a sok trágya, kihordom arra a földre. Késő ősz volt, borzasztó sár. Gondoltam, még föl nem szántom a földet, kiviszem alá a trágyát. Rossz volt a viharlámpám. Hiába vettem rá az üveget, egyik nap égett, a másik nap nem. Naplementre értem ki teherrel. Gondoltam, nem megyek a városon keresztül ezzel a rossz lámpával, nehogy hibát találjanak a rendőrök. A Spinger tanyánál akartam elgyünni, ahol most a kényszer-vágóhíd van. Igen ám, de a szekerek annyira elvágták az utat, hogy méteres gödrökön kellett áthajtanom, mert kikerülni nem lehetett. A kocsi ülése mozgott, mert hogy hol szárat hord- tunk, hol dudvát, csak úgy földobtam csavar nélkül. Volt az út mellett egy biciklicsapás, jó magosán, vagy egy méterre. Az egyik ló, mert a ló mindig a jobb utat választja, fölment erre a csapásra. Este is volt, köd is. Hát ahogy a ló fölment, az egyik kerék egy méterrel lejjebb került, én meg ülésestül beleestem a malajba.

— Ilyenkor az ember nem akarja elengedni a gyepiüt. Húztak a lovak a sárban, orrom, szemem, szám tele lett. Húsz méter után észrevették, hogy valami nincs rendben, elkezdtek fölvágva menni, engem meg elkapott a hátsó nagykerék. Beszakadt a fejem, a szám meg úgy berepedt, hogy félig lefittyent a hasadás mentén. Ott maradtam eszméletlenül. Mire fölébredtem, a két ló kiért a betonra. Olyan gyorsan mentek már akkor, hogy a patkójuk lángot hányt. Ahogy húzott széjjel a két ló, és mentek mindég gyorsabban, mindég gyorsabban, az új sarkoktól olyan lángok csaptak föl, hogy akik látták, el58