Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 6. szám - Szikszai Károly: Egy augusztusi délelőtt Ágh Istvánnal

prózában. Énnekem kell a próza, de a prózában is verset csinálok azért. Mert én nem írok szépprózát. Nem találok ki történeteket. Nem mondom azt, hogy

X. Y. elment a vasút mellett és akkor ott találkozott egy tehénnel. Én nem tudom ezt kitalálni. Csak azt, hogy a magam életéből mit tudok prózaian kifejezni. Ez nekem nagyon fontos. Én a költészetet sem tartom másabbnak, mint azt, amit prózában írok. Legutóbb azt csináltam, hogy Szkopjéból írtam leveleket a feleségemnek minden nap, mert nagyon magányos voltam, és azt hittem, hogy ő is az, és így is volt. És ezeket a leveleket megteremtettem olyanra, hogy kifejezzenek egy érzést, nem leírást, nem turizmust, hanem csak azt, hogy mi is az ember, ha nincs ott vele a párja. Ez most próza. Ezt versben nem lehetett volna kifejezni. Mert azt nem írhattam le örökké, hogy már megint esik az eső. De ott a prózában le lehet írni, hogy már megint esik az eső, a fene egye meg ezit az egész rohadt világot, itt van az Invalidszki Dóm teteje, és már megint nem ül kint senki, üresek a székek és teli vannak hulló falevéllel. Ezt versiben nem nagyon lehet leírni. Prózában talán le lehet. Hát ezért írok én prózát és sokmindent akarok még írni, csak egyet nem. Regényt. Soha. Mert nem tudok regényt írni.

— Utolsó könyvednek a címe: Jól vagy? Kérdőjellel a végén. Most én kérdezem meg ugyanazt.

— Ez egy eléggé provokatív cím. Nem ezt a címet akartam én csinálni, hanem azt, hogy A kaszás nem siet. Na most, amikor a barátaim közben haltak, haltak, akkor rájöttem arra, hogy ilyen címet nem lehet kiadni, hogy a kaszás nem siet, mert a kaszás igenis siet. Tehát én ezt levettem. És akkor tettem ezt a különlegesen hülye címet, amit most ezzel csináltam: Jól vagy? Evvel nem lehet mit kezdeni. Mert azt mondja, köszönöm jól. Vagy: dehogy vagyok jól, de igen, de nem, mit tudom én. Én ezzel azt akartam, hogy néhányan gondolkodjanak föl a seggük alól. De nem erről kellett volna beszélni.

— Mi a véleményed az úgynevezett „nemzedékek” kapcsolatáról?

— Én nem voltam Bellának, sem Ratkónak, sem másoknak barátja, akiket „heteknek” neveztek de volt mégis valami közös alap, ami alapján heteknek lehetett minket elnevezni, s megismerve egymást vállaltuk is egymást a versek alapján is, mert rájöttünk, egyforma dologról beszélünk, ki ki a maga módján. Az hogy nii a Bella Pistával barátok vagyunk az egy szerencsés helyzet, mert mindketten Pesten vagyunk. A többivel akik vidéken vannak alig találkozunk, őket ez a vidéki lét határozza meg, minket meg a pesti. Ez tény. Az sem véletlen, hogy a fiatalabbakkal mi hogy találkozunk. Azért, mert közös dolgaink vannak. A közös dolog hoz össze, ez a kiválasztódás törvénye. Egy az, fölfedezni valakiről, hogy jó köl^ő. De nemcsak azért fedezi fel, mert a versei olyanok, amelyek rokonok az ő verseszményével, hanem azért mert rokon dolgokról szól. Énnekem az, hogy Szerváccal, vagy Apátival, aki nem is sokkal fiatalabb, vagy mással egymást választjuk ki, azt mutatja, valahol testvérek vagyunk. Nincsenek nemzedéki különbségek. Az, hogy valaki József Attila-díjat kap, vagy éppen most jelenik meg, nekem mindegy, egyenrangú, és ugyanúgy beszélek vele. Ez szerintem az irodalom természetes állapota. Amit én tapasztaltam, amikor én feljöttem 18 pves koromban Pestre, az, hogy úgy kerülhettem be az irodalomba, mintha mindig ott lehettem volna. Nem elsősorban a bátyámról beszélek. Itt van például Juhász Ferenc, aki tíz évvel idősebb nálam és barátjának fogadott, mert tudta, hogy van valami rokonság abban ha egy másik ember ugyanazokat a természeti dolgokat tudja és érzi, amiket ő is. Szeretett, és nekem sosem volt vele szemben kisebbségi érzésem, mert ő nem mutatott ilyet, pedig

575