Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 6. szám - Bazsó Márton: Az Októberi Forradalom fogadtatása a kortárs orosz költészetben
Sokszínűség. Híven jelzi ez a szó a forradalmat követő évtized irodalmát. Ha azt kutatjuk, hogy honnan ered, mindenképpen a forradalmat megelőző évek sajátos, sokhangú, egymással ellentétes eszmerendszerű irányzatok konglomerátumából álló irodalmi-művészeti életére kell utalnunk. A századfordulón és utána Oroszországban nagy szerepe van a szimbolizmusnak, főleg a Biok—Belij nevével jelezhető ágnak, amelytől — a szimbolizmus általános gyakorlatától elütő módon — nem volt idegen a társadalmi kérdésekkel való foglalkozás sem. Az a Biok, aki a „Szépséges Hölgy” költészetével külön világot, izgalmasan vonzó, valóságfeletti világot teremtett, az 1905-ös forradalmat rokonszenvezve fogadta. Bárha ösztönösség ez csupán, az 1917 utáni Biok tudatos magatartásának csíráját is jelenti. A szimbolizmus mellett a nálunk kevésbé ismert akmeizmus képviselői is tevékenykednek a maguk „erős ember’-kultuszával (Gumiljov) vagy éppen halk, visszafogott, befelé forduló, intim lírájával (Ahmatova). Nem hiányoznak a tablóról a zajongó, meghökkenteni vágyó, kusza esz- meiségű futuristák sem, a „jövőpártiak”, a „megbotránkoztatok” („Pofonütjük a közízlést”), az állandó oppozícióban, protestánsban levők, az — akkoriban — a szó és hang bajnokai, kik a költői nyelv akár erőszakos megújítását akarják (Majakovszkij, Burljuk, Krucsonik, Hlebnyikov, Szeverjanyin stb.). Velük párhuzamosan ott vannak a munkás- és parasztköltők, bár jóval csendesebbek, az irodalmi élet szélső területeire szorulva akkor még, de léteznek, erősödnek, egyre inkább megszerzik a mesterségbeli tudást, mondanivalójukat pedig az élet mélyeiről hozzák. (Kirillov, Gasztyev, Alekszandrovszkij, Geraszimov, illetve Klicskov, Oresin, Klujev, Jeszenyin és mások.) Hogy a kép hozzávetőleg teljes legyen, megemlítjük a korban alkotó legjobb prózaírókat, akik nélkül elképzelhetetlen a korszak akkor is, ha a költészet áll a középpontban: Gorkijt, Kuprint, Bunyint és L. Andrejevet. Ha van közös ebben a szellemi tarkaságban, akkor azt a formakeresés, a a forma-viták jelentik. A sok értékes és értéktelen, a fejlődés szempontjából jelentős avagy jelentéktelen művészeti irányzat és csoport (mi csak a legjellemzőbbeket említettük) azzal ismerszik meg leginkább, hogy nincs egy olyan témaköre, központi gondolata vagy eszméje, ami körül a művészeti állásfoglalások csoportosulnának vagy a sűrűn kialakuló viták kiéleződnének. Jól jellemzi ezt az időt a kor egyik kiváló írója, 1. Bunyin: „... Átéltük a dekadenciát, a szimbolizmust, a neonaturalizmust, a »nemi kérdés« megoldásának nevezett pornográfiát, az Isten elleni lázadást, a mítoszteremtést, a »misztikus anarchizmust«. Dionüszoszt és Apollónt, az »örökkévalóságba való repülést«, a szadizmust, a sznobizmust, a »világ elfogadását«, a »-világ elutasítását«, az orosz stílus fal- védős meghamisítását, az adamizmust és akmeizmust — és eljutottunk a legközönségesebb huliganizmushoz, amely egy ostoba szóval «futurizmusnak» neveztetik. Mi ez, ha nem a Walpurgis-éj? ...” Ezt a szellemi zűrzavart villámcsapásként éri az Októberi Forradalom. Az ezerarcúság helyére a forradalom eligazító, polarizáló ereje eredményeképpen az állásfoglalás kényszere lép és a korábbi sokszínűséget egy elvileg más sokszínűség váltja fel: a „kivel” kérdésének megválaszolásában jelentkező válasz-lehetőségek sokfélesége, mely olyan lebilincselően izgalmas sajátja a forradalmat követő évek irodalmának. „ ... az Október utáni átmeneti korszaknak nem csak a gazdaság és a politika területén, hanem a szellemi, kulturális életben is egész sor különböző, átmeneti jellegű formációval, alakulattal, képződménnyel kel519