Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 5. szám - TANULMÁNY - Béládi Miklós: A mai magyar irodalomról - három tételben

A lényegbevágó politikai jellegű akadályokon kívül ez lehetett a magyarázata annak, hogy a nyugati magyar irodalom nem élt, él benne ugyanolyan jogokkal a nemzeti irodalomban, mint a környező államokéi. Pedig benne kellene élnie, mert létezik egy olyan törzse — nem merem mondani, hogy derékhada —, amelyik noha nyugaton nőtt íróvá, idetartozónak is érzi magát. Ez a törzs a nyugati magyar irodalom közópgenerációja, mely több műhely köré tömörülve dolgozik, legalább két irányban elkötelezett. Benne él valamelyik nyugati irodalomban, együttműködik annak íróival, velük karöltve, kollektív munkákat ad közre; motorja, előrelendítő je, kezdeményezője az irodalmaik közötti rendkívül termékeny tájékozódó munkának. Ezt nemcsak Sulyok Vince kitüntető irodalmi díja jelzi. Nem méltányolhatjuk eléggé azt, amit ezen a téren Bujdosó Alpár, Czigány Lóránt, Dedinszky Erika, Görnöri György, Kabdebó Tamás, Karátson Endre, Kibédi Varga Áron, Nagy Pál, Papp Tibor, Thinsz Géza és sokan mások végeztek. A magyar kultúrának soha nem élt még nyugaton olyan rátermett, áldozatkész, legnemesebb értelemben vett propagandista gárdája, mint napjainkban. A megjelenő antológiák, kötetek, különszámok vagy a Magyar Műhely gondozta d’atelier füzetek — mind erről vallanak.

De csak a magunk, a mi itthoni érdekeinket néznénk, ha csupán erre a kulturális, irodalomközvetítő szerepe, az áldozatos tolmácsolói feladatvállalásra emlékeztetnénk. Ezek az írók: önálló alkotók, eredeti, izgalmas, a mi irodalmunkat is serkentő művek létrehozói. Ezzel pedig kötődnek :a mi irodalmunkhoz. Ma már elvitathatatlan tény, hogy a Magyar Műhely kör kiadványai, mozgalma, a Szepsi Csombor Márton és a Mikes Kelemen társaság munkája az irodalomtörténeti tény rangjára emelkedett. Nem lehet vita tárgya, hogy ennek az irodalomnak helye van az egyetemes magyar irodalomban.

Meg vagyok róla győződve, hogy ezzel az írócsoporttal adódnak még ádáz vitáink. Rengeteg dologban nem értünk egyet az irodalom gyakorlatát, az irodalom szerepét, jellegét illetően. Eltér a véleményünk a hazai irodalom alkotóit, irányait, általában egész értékrendjét érintő ítéletekben. Az éles viták ellenére az alapdolgokban annál inkább egyetértünk. Egyetértünk abban, hogy egyetlen magyar irodalom létezik, melynek alkotói, gazdagítói nem egy helyen élnek, de végül egy célért dolgoznak. Ez a cél egybevág az anyanyelvi mozgalom céljával. Örkény mondotta nemrég egy interjúban — idézni már nem akarom —, hogy a magyar nemzeti jelleghez a szétszórtság is hozzátartozik. Hogy a szétszórtságban élők közelebb kerüljenek egymáshoz, hogy jöjjön létre közöttük az elérhető egység — ezen munkálkodnak azok az írók, akik amerikai városokban, Londonban, Bécsben, Oslóban, Párizsban élnek.

Bíztató jelei már vannak, hogy a, nyugati magyar írókat is úgy emlegetik majd — reméljük, közel ez az idő —, mint a környező államokból Sütő Andrást, Kányádi Sándort, Duba Gyulát, Dobos Lászlót, Cselényi Lászlót, Bori Imrét, Domonkos Istvánt, Szeli Istvánt, Tolnai Ottót és a többieket. Hogy a hazai olvasók ugyanúgy bólintanak rá a ma még új nevekre, mint az előbb említettekre, mert ugyanúgy tudják majd, hogy milyen gazdagító, távlatnyitó, szemhatár tágító munkát végeztek a magyar irodalom érdekében.

Ebben bizkodva, hadd zárjam rövid vázlatomat Illyés mondatával: „Kicsiny ez a mi magyar műhelyünk, kicsinyek errefelé mind a műhelyek, de rendelőnk, úgy tetszők, mégiscsak a hatalmas emberiség.” Ez a mai magyar irodalmak egységesítő, közös elkötelezettsége.

462