Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 5. szám - Thiery Árpád: Kapcsolatok (regényrészlet)

Tudtam, hogy a gépkísérleti intézet, ahol Gáspár Bubu függetlenített DISZ-tkkár volt, komoly hely, ahova még karbantartónak is érdemes bejutni, és azzal is tisztában voltam, hogy Gáspár Bubu nem most találta ki, amit mondott, mégsem adtam választ.

— Én a helyedben megpróbálnám. Később minden megváltozhat — biztatott.

Hallgattam, mint aki a válaszát fontolgatja.

A csónakot kihúztuk a homokra. A kis erdőben kerestem egy cöveknek alkalmas fadarabot, levertem a földbe jó mélyen, és rákötöztem a csónakláncot.

— A nehézipari tárcához tartozunk, és ez sokat jelent — mondta Gáspár Bubu, miközben a csónakból kiszedte a holmit. — Szó van a központi műhely bővítéséről, és egy másik szerelőcsarnok építéséről is. Ha kigyógyulsz a mélyépítőkből, még jó káder válhat belőled.

Tőle is egy hét gondolkodási időt kértem, de már a hét elején igent mondtam. Ügy gondoltam: mostanában sok volt körülöttem a mozgás, nem árt egy időre megállapodni. Az apám huszonhét évig szolgált egy helyen, ón három év alatt négyszer váltottam. S nyilvánvaló volt, hogy nem sikerült a visszatérésem a régi munkahelyre, sokáig nem maradhatok. Látta ezt rajtam a művezető, érezték a társaim, de nem szóltak. Valószínűleg a párttitkár is sejtette, hogy valami nincs rendben körülöttem, mert azóta se hivatott, hogy elmondjam, mi történt a mélyépítőknél.

Gáspár Bubuval megint olyan lett a barátságunk, mint évekkel azelőtt. Nem beszéltünk róla, de mind a ketten tudtuk, hogy azon a nyáron, amikor meghalt a nagymamája, majd közös tervünket felrúgva beiratkozott az egyetemre, cserbenhagyott engem. Az volt az érzésem, hogy most helyre akarja hozni. Mindenhová meghívott, vagy elvitt magával. Nem vonakodtam, de azért nagyjából tudtam, hogy mit fogadhatok el, és mi elől kell kitérnem. Nyomon követtem, hogyan vezet rá a magam valóságára. Felnyitotta a szememet, és megértettem, hogy az olyan kudarc, mint az enyém a mélyépítőknél volt, még nem ok arra, hogy feladjam. Módszeresen foglalkozott velem, mint egy tanítvánnyal. Láttam, hogy az eszköze vagyok, de nem bántam, mert neki köszönhettem, hogy igyekeztem elfelejteni azt, ami már mögöttem volt, és félnyitotta a szememet, hogy miben hasonlítóik másakra, és miben különbözöm.

Gyakran átjött az albérletembe, egy héten többször is. Vagy én mentem át hozzá. Tanácsokat adott, hogy milyen könyveket vegyek magamnak, hogyan rendezzem el a kis holmimat. Az ő révén jutottam egy hatlámpás világvevő rádióhoz is. ö találta ki, hogy a mosdóállvány elé függönyt kell akasztani. A heverő mögé raffiát szögeztünk a falra, és a háziasszony engedélyével falilámpát szereltünk föléje, hogy a heverőn fekve is olvashassak.

Egyik este kissé italosán mentem át hozzá, amit addig sohase tettem meg. Az öreg hintaszékben ült.

— Szombaton este kimegyünk az autógyárba — fogadott.

— Mi lesz ott? — kérdeztem, és távolabb ültem le, hogy ne érezze meg rajtam a sörszagot.

— A gyár kultúrcsoportja műsort ad nálunk a jövő héten. Meghívtak, hogy nézzem meg a főpróbát.

— Pont szombaton?

— Más dolgod van?

— Két olyan filmet játszanak, amit megnéznék.

Gáspár Bubu úgy ült a hintaszékben, mint egy öregember. Léhunyta a szemét, mintha aludt volna.

Végül úgy gondoltam: fontos lehet neki, hogy én is ott legyek. Sohase fordult meg a fejemben, hogy mit ad ő a barátságunkba, és mennyi a ream háruló teher.

A főpróbát a gyári kultúrteremben tartották. A nézőtéren ültem, a hetedik vagy a nyolcadik sor közepén. A műsort a színjátszók kezdték, mint kiderült, Gorkijtól próbáltak valamit, majd egy őrvezető elmondott két verset. Végül megjelentek a népitáncosok. A harmonikás leült a rivalda szélére a nézőtérrel szemben, a lábát belógatta a zenekari árokba. Minden kis részletre pontosan emlékszem. A díszletre, amely egy erdei házat ábrázolt, távolban egy közeledő vadásszal. A táncosok kipirult arcára is emlékszem, és a porra, ami a dobbantások nyomán felszállt a deszkáról.

S akkor megjelent Gál Nóra.

Háttal állt a nézőtérnek, kezével a színfalba kapaszkodott. Az arcát egyelőre nem láthattam. A rövid, parancsoló mozdulatokból, a határozott fellépésből arra gondoltam, hogy ő a tánctanár.

435