Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 5. szám - Fábián László: Minden ősszel van búcsú (elbeszélés)
kedves illata és lehunyt szemhéjam mögül is látom, kékes füst szivárog az elöregedett és rossz huzatú tűzhely résein, kivált a kiskarikánál, ami egyszer a küszöbre esett és félbe törött, szívom magamba ezt az ismerős illatot, mellé képzelem nagyanyám zsörtölődését, aki évek óta képtelen beletörődni a füstölgő tűzhely makacskodásába, jóllehet tudja: tegnap is így volt, holnap is így lesz (ha nem rosszabbul, hiszen nemsokára kormozni kell), és erről eszembe jut az ócska kis szójáték is, amit nagyanyám ki nem hagyott volna, ha megkérdeztem: „mikor mos” — a válasza mindig ugyanaz volt: „a sparhelt”, és én sorra átmentem az értelmi fejlődés szakaszain: először nem értettem, aztán megnevettem, később pedig untam, majd bosszantott; ezúttal azonban gyanús, hogy semmiféle motozást nem hallok, holott, amikor begyújt, mindig zörög a piszkavassal, a karikákkal és finoman — ahogy csak ő szokott — szitkozódik; ekkor elhatározom, hogy mégiscsak fölnyitom szememet: világos van, körülnézhetek a bunkerban, sehol senki, csak a húgom alszik mellettem a dunyha alatt, a fölnőttek eltűntek egy szálig és én először ijedtemben arra gondolok, itt járhattak az oroszok, elhajtottak mindenkit robotra, ki tudja, mikor engedik el őket? erre sietve kikecmergek a dunyha alól (húgom meg sem rezdül), kimegyek a bunker elé, az akácok fölött sűrű, fekete füst terjeng, mint tegnap a gyanú homálya lelkemen, bugyog, fortyog, mint a meleg iszap, szenes pernye hull alá, és ráismerek a keserédes illatra, amely ugyancsak a füstgomolyagokból árad; látom anyámékat nem túl messze, a bunkerok lakóival összeverődve állnak és a falu irányába kémlelnek keresvén a jelenség eredetét — Kera közöttük ugrándozik, idáig hallom kíméletlen találgatásait: — a Fiksziék pajtája ég! nem, a Ferencéké! talán a házuk is, hiszen zsúpos! — itt vannak az oroszok! Kera: dugd bele, húzd ki... nagyanyja hátba vágja elmaradhatatlan ciroksöprűjével, mire odaérek a csoporthoz, Kera már a pajtájuktól grimaszol a söprű felé Fikszi bukkan föl előttem: — a tűzoltó szertárhoz mentek föcskendőért, a Türüsz is velük van az izgalomtól nem érek rá irigykedni sem, pedig nyugodtabb helyzetben éppenhogy azt tenném, ugyanis, nem minden nap láthat az ember tüzet a faluban, sőt, a fecskendőt is akkor láttam eddig csak működésben, ha kutat kellett valahol megmerni, annak az érdekessége semmiképpen sem hasonlítható a tűzoltáséhoz; ennyire még sosem figyeltem a fölnőttek beszélgetését, pedig ebben a beszélgetésben csupán találgatások keveredtek ijedelemmel, biztosat semmit nem tudtak, hiszen még senki sem érkezett vissza, aki hírt hozhatott volna, ők pedig — nők lévén — nem merészkedtek a faluba, annyi rémisztő hír járta már ezekről a katonákról — aztán egyszer csak föltűnt a távolban Türüsz sovány alakja, a bunkerok felé igyekszik és már messziről lihegi, kinek ég a pajtája és mellé még a Ferencék háza is az asszonyok sikoltoznak, jézuskrisztusomoznak, istenemeznek a sóhajok, fohászok belekeverednek a pernyeesőbe, de azért talán eljutnak a hömpölygő füstfelhőkig is Liza nénit látom a bunker felé imbolyogni: utána kellene somfordálnom, hátha megtudhatnék valami érdekeset, de csak a szemem követi, amíg el nem 416
