Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 5. szám - Fábián László: Minden ősszel van búcsú (elbeszélés)
FÁBIÁN LÁSZLÓ Minden ősszel van búcsú Nekem már megvolt a prémsapkám (füles, lehajtós, áll alatt megkötős), amire akkor gyerekként mind-mind vágytunk, s amelyet jó esztendő múlva az öspörös úr (dicsértessék a Jézus Krisztus!) fölvett előlem az iskolapadról és a fejembe nyomott, vagyis éppen a szememig, nem is láttam, de sejtettem, hogy mellettem Fikszi, Kera meg a Brázovits (akinek többek szerint rohadt a bele és naphosszait fingott) betegre röhögik magukat ekkora egyházi jópo- faság láttán: dühödten cibáltam tehát bolyhos sisakom rostélyát (nagyanyám ekkorra már kék posztóval fölhámlott bőrét is átvonta) mielőtt azonban ez történhetett volna, meg kellett szereznem a sapkát, amely hirtelen — nem tudni honnét — ott volt a hidason a disznóvályuk fölött (egy kopottabb társaságában), így hát rögtön fejembe is nyomtam és rohantam dicsekedni vele Fikszinek meg Csucsorinak és elképzeltem: — fasza kis sapkát szereztél, olyat, mint az enyém! — kicsit talán nagy, de még beledagadhat az a banga fejed! fejem megnőtt ettől a szemét dumától, legszívesebben bevertem volna Fikszinek és Csucsorinak is egyet, ha nem féltem volna a Fikszi kutyájától, attól a fekete dögtől, amelyet már annyiszor rámbíztatott — hegek őrzik emlékét a fogai által elérhető testrészeimen és hegek a szívemben: a gyerekgonoszság megsajduló sebei; ezért elkönyveltem a sértéseket a tartozik oldalon, és követeltem, induljunk nyomban a többiekhez — vagyis, követeltem volna, ha mindez megtörténhetik, azonban a konyhaajtónál elakadtam nagyanyámban, szerencsésen átteleltetett leánderjével foglalatoskodott (meredt kóró volt az egész, levelek nélkül, reménytelen, mint egy lezuhant repülőgép), nem tudni, miért volt olyan fontos neki (ha bejönnek az oroszok, úgyis elvisznek mindent, csak a malomkő és a parázs marad, a leán- der meg éppen kapóra jön majd nekik: felderítő raj próbálja megközelíteni a kavicsbányát, ahová föltehetőleg a németek meghúzódtak — Stein und Brot und Blut —, a rajparancsnok int az egyik katonájának, az továbbítja hátra a parancsot a másiknak, az továbbítja, amaz továbbítja — így megy a háború végéig; a leghátsó előre adja nagyanyám leánderjét, az előtte gyalogoló, kúszó, guruló, szaladó, rohanó továbbítja előre, két fülénél fogja a lukas mosófazekat, amiben a leánder él és tovább — ez megint csak a háború végéig; tehát ott a kóró leánder a rajparancsnok előtt, álcabokor, egy felderítő raj rejtekhelye a sivár mezőn és a mosófazék közeledik a kavicsbánya felé, ahová állítólag Heinrich, Wolfgang, Melchior, Hans és a Franz tudja ki még — megbújtak. azaz, ha az oroszok viszik majd a lcándert is), nagyanyám gondozza, kezeli, mintha ennek a nyomorúságos virágnak tellenék még egy nyárra: virágra levélre erejéből, egyáltalán, nagyanyámnak telik-e még egy nyárra erejéből, arra viszont mindenképpen telt, hogy engem lefüleljen: 396
