Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 4. szám - TANULMÁNY - Panu Kaila: Hakali - egy finn munkásfalu
„amerikai” vagy manzárd tetőt, amit kívülről is szebbnek találtak, mint a régi alacsony oramtetőt. Ebben az időben sok régi házat tettek tágasabbá. A lakosság számának növekedésével üzletek is kerültek a faluba, egyrészt magánboltok, másrészt a Munkásszafcszervezet részvénytársaságának „Onni” (Boldogság) boltja. Különösen nagy teljesítmény volt a Munkásszövetség házának és • tánchelyiségének felépítése 1910-ben. Hakali falu most már nagyobb lett és sűrűbben lakott. A falukép élettel teli volt: kisebb és nagyobb, ide-oda épített házak szegélyezték a spontánul kialakult utcákat és ösvényeket. Egyöntetűség született a hasonló építési módból és anyagból — a szegénységből. 3. SZERVEZETT ÉPÍTKEZÉS — HELYI ÉPÍTÉSI HAGYOMÁNYOK A szabad építkezés ideje elmúlt, amikor Hakniit az 1932-ben alapított Lauritsala mezővároshoz csatolták. Az építkezési rendelet megkövetelte a telek felmérését, és hivatalos rajzokkal ellátott építési engedélyt is kívánt. A régi telkeket felmérték — léptékkel — és a telekfelosztást is rendezték; a város földmérnöke ettől kezdve elkészítette az új telkek felosztását. Hakalit feltérképezték és 1938—38-ban elkészítették az első várostervet Brunila és Palmquist mérnökök, mindketten ismertek ipari városterveikről. A tervre hatott a kertváros ideája, de képviseli a szigorúan szervezett építkezéseket is. Szabályszerűség és egységesség volt a céljuk. Egyáltalán nem vették figyelembe a már álló épületeket és az utcákat is csak akkor, ha beleillettek szabály- szerű terveikbe. Valójában úgy rajzolták meg a tervet, mintha a sűrűn beépített falu épület nélküli terep lett volna, a tervben az összes épület lebontásra ítéltetett, de mégsem valósult meg. A már beépített területen a fennálló telekfelosztás megváltoztatása és ezzel egyidejűleg egy új úthálózat kiépítése természetesen lehetetlen volt kisajátítás nélkül. így a terv csak hozzájárult a szervezetlenséghez, amikor az új házakat az új terv alapján, a régi rendszert és úthálózatot áthágva építették. A legrosszabb az volt, hogy a terv előidézte a házak állapotának romlását, mert renoválási engedélyt már nem adtak többé könnyen azoknak a régi házaknak, melyeket érintett az elképzelt útszélesítés és út változtatás. Mégis a terv alapján sok új rész épült a falu szélén. Az építési módszer tipikus volt abban az időben Finnországban: a kis épületek szabályszerű sorban kicsit távolabb az út vonalától, az udvar a ház mögött és az udvar végében ugyanolyan szabályosan, a gazdasági épületek sora. A telkek nagyságának megállapításánál gondoltak a megművelhető keretekre is. Az épületek tervezéséhez megkapták a már megnagyobbodott gyár építőmestereit és rajzolóit. Csak kevés munkás tudta maga készíteni az engedélyhez szükséges rajzokat, ha építeni maguk építettek is még. A tervezett épületeket sem lehetett már csak maradékfából építeni, az ablakoknak is előírt számúnak kellett lenniök, minden szobába került kályha és a homlokzaton egy kis díszítés is feltűnt már. A kötelező építési engedély megjelenésével eltűnt az olcsó, a nagyjából csak munkát igénylő építkezés, a ház építőjének bizonyos vagyonnal is kellett rendelkeznie. A szegé- nyebbjének egyetlen lehetősége maradt, az emeleti kamrának vagy a tűzhelyes szobának a bérlése. Az 1930-as években épült házak alapterülete úgy 50—60 m2-re emelkedett. A négyzetes alapmegoldás eredete valójában a régi kétszobás ház volt, melyhez még két szobát építettek: a pitvart vagy előteret az emeletre vezető lépcsőkkel és a különálló szobát, ahol tűzhely is volt. Az emeleten volt még egy vagy két bérbeadandó kamra is. A kéményt középre helyezték. A homlokzatokon a klasszicizmus szerény visszfénye tükröződött. A gyár igazgatója különösen szerette ezt az akkor már régimódinak számító stílust, és az építési bizottságban egyeduralkodóként kijelölte az összes épület modelljét. „Csúnyábbat is csinállak már”, mondta és ezzel elfogadta a tervet: a homlokzaton volt néhány kerek oromablak, széles eresz és az oszlopos tornác. A korábban olyan nép361
