Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 4. szám - Száraz György: Az élet vize (Komiko- tragédia)
Godiva leül a trónszékre az asztalfőn. Ector ülőzsámolyra kuporodik, távolabb az asszonytól. (Csend.) ECTOR: Nem akarok halhatatlan lenni. GODIVA (mozdulat nélkül, a testőrökre): Vigyázz. ECTOR: Némák és süketek. (Csend.) GODIVA: Halhatatlan leszel. Apád akarja. ECTOR: Te is. Mert apám akarja. (Csend.) GODIVA: Félsz? ECTOR: Te nem? GODIVA: Bűntelenek vagyunk. ECTOR: Nem tőle félek. GODIVA: Tőlem? ECTOR: Magamtól. Nem kell az élet vize. GODIVA: Erőszak ellen nem véd. Bármikor meg lehet halni. ECTOR: Később már késő lehet. Nem értesz? GODIVA: Nagyon is értelek. (Csend.) Nem. ECTOR: Akkor nem szeretsz. GODIVA: Szeretlek. ECTOR: Hazudsz. GODIVA: Tizenkilenc éves vagy. Majdnem gyerek még. Én húsz. És öreg asz- szony. ECTOR: Haljunk meg együtt, Godiva. GODIVA: Bocsáss meg: én nem úgy nézek a tükörbe, mint te. Élni úgy, hogy nem számít: húsz éves, vagy harminc, vagy háromszáz ... Beleszédül az ember. Talán nem kell a halhatatlanság. De az ízét érezni akarom. ECTOR: Haljak meg egyedül? GODIVA: Kényszeríteni akarsz? Ne légy kegyetlen, Ectorom. (Csend.) Talán nem kéne meghalnod. Találj ki valamit. (Csend.) Semmi? Jó, legyen, ahogy akarod. Akkor nincs más hátra, be kell jönnöd hozzám ma éjjel. ECTOR (rémülten): Ringyó! GODIVA (nyugodtan): Vigyázz: a némák. Olvasnak a mozdulatokból. És a szádról is. Amarra beszélj. (Csend.) Gyere. Tudod, hogy mostanában már egyedül alszom. Ő csak néha jön hozzám, és mindig a némáival. Beemelik az ágyba, aztán várnak az ajtó előtt. (Csend.) Tegnap volt nálam. Nyugodtan jöhetsz. ECTOR (sírás hang): Atkozott kurva. GODIVA: Ez a stílus nem illik hozzád, Ectorom. (Csend.) Gyere. Máglya leszek alattad és ringató bölcső. Kínzópad és virággal rakott áldozati oltár. Egyetlen éjszaka megtudsz mindent, amire másoknak egy élet is kevés. Aztán hajnalban, amikor elalszom: ölj meg. ECTOR: Nem tudom megtenni. GODIVA: Hát persze. Ha tudnád, nem mondtam volna. (Csend.) ECTOR: Halhatatlannak lenni, mint az angyalok. GODIVA: Az angyalok is boldogtalanok, Ector? ECTOR: El vétetik tőlünk a túl világi boldogság reménye. GODIVA: De a kárhozat félelme is. ECTOR: Mit akarsz ezzel, Godiva? GODIVA: Nem tudod? ECTOR: Nem. GODIVA: Semmit. (Csend.) ECTOR: Az erény — itt van, belül. Kényszer. De nem félelem szüli. GODIVA: Erény? Szép szó. Kár, hogy nem ismertem, amikor először vágtak oda a kocsmaasztalra. Amikor rámmásztak és boros pofával marcangolták a számat. (A kétszárnyú ajtó kitárul. Rulon begördíti a király tolószékét. Mögöttük Hermon, tálcával, mellette testőrök.) CLODIUS: Miről beszélgettek? (Csend). Titok? ECTOR: Nem titok, apám. Azt mondtam: az erény belső szükséglet. CLODIUS (mosolyog): A halhatatlanságról jutott eszedbe. Ugye? ECTOR: Igen. CLODIUS: Arra gondolsz: az új életforma új etikát kíván? Bonyolult dolog, magam is töprengtem már rajta. Az erény — belső szükséglet? Ez a poézis, fiacskám. De a praxis mindig erősebb a poézisnél. Godiva erről mesélhetne egyetmást. Kérd meg rá, alkalomadtán. (Csend). Emlékszel, hogy meregette rá a szemét a derék Balor? Szívesen neki325
