Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 4. szám - Száraz György: Az élet vize (Komiko- tragédia)
HATTO: Mondtam már: az attól függ. CLODIUS: Attól: megéri-e a titok, hogy életben hagyjátok? HATTO (nyomatékkai): A te érdekedben kérünk, felség. GONTRAN: És a fiad érdekében. CLODIUS: Addig nem beszélünk a trón- öröklésről? (Csend). Na jó. Lehet hogy kiadom nektek a mágust. (Hatto elmosolyodik.) De az is lehet, hogy nem. Rulon? RULON: Lehet, hogy kiadod, uram, lehet hogy nem. (Hatto kiegyenesedik, arcáról eltűnik a mosoly.) CLODIUS: Csak nyugalom. Beszéljünk egy kicsit őszintén. Itt az ideje, annyi év után. (Csend. Ami ez után következik, azt Clodius nyugodtan, szinte csevegve mondja, indulatok nélkül, hol erre, hol arra intézve a szót): Ugye feltűnt, hogy Rulonnal elismétel- tetem a szavaimat? Vajon miért? GONTRAN: Mert buta. CLODIUS: Mert azt akarom, hogy velem gondolkodjék. Ugyanis csak abban bízhatunk, aki velünk gondolkodik. Persze, mondhatnátok: attól, hogy ismétli a szavaimat, még nem biztos, hogy a gondolataimat is elfogadja. Ez igaz. De szoktatás is van a világon. Ha folyton arra kényszerítem, hogy engem ismételjen, egy idő után akaratlanul is beáll az én hullámhosszomra. Sulykolás. Türelem kell hozzá. De az eredmény megéri a fáradságot. Rulon? RULON: Az eredmény megéri a fáradságot, uram. HATTO: Te mindig azt mondod, amit gondolsz? CLODIUS: Nem. De ez nem baj. Csak arra kell vigyázni, hogy nála he legyen törés szó és gondolat között. Ez némi tapintattal elérhető. És ha ő azt ismétli, amit tőlem hall, s azt gondolatban is elfogadja, akkor nem olyannak lát, amilyen vagyok, hanem olyannak, amilyennek látszani akarok. Vagyis: önmagát azonosítja velem, s ez, figyelembe véve a közöttünk levő társadalmi és egyéb különbséget, roppant megnöveli önérzetét és kötelességtudatát. A cél tehát eléretett. Rulon? RULON: A cél elétetett, uram. CLODIUS: Lássunk egy gyakorlati példát. Ha én néha elmondom neki: el kéne vágni Hatto érsek torkát, s ő azt el- ismétli néhányszor, végül mint közös óhajt, sőt: mint kategorikus imperati- vuszt fogja fel, s ilyenformán felmentve érzi magát minden erkölcsi gátlás alól. Tehát: adott pillanatban habozás nélkül átvágja Hatto érsek torkát. Rulon? RULON: Átvágom Hatto érsek torkát. (Elindul Hatto felé.) HATTO (rémülten): Felséged tréfál. CLODIUS: Csak tréfa, Rulon. RULON: Csak tréfa, uram. (Visszamegy a tolószék mögé.) CLODIUS: Csak tréfa, persze. (Nevet.) Mert én szegény király vagyok, aki babot és savanyúkáposztát zabái, zsizsi- kes lencsén tartja a siketnéma testőreit, s akinek még a koronája is rézből van, mert az igaziból Beovulf úr régen protézist csináltatott a feleségének. Szegény és gyönge király, akinek csak ábrándjai vannak. Hogy egyszer úgyis elvágjátok egymás torkát. Hogy Lisolfus úr gyomrában meggyullad a rozspálinka. Hogy a hülye gyereke felszed majd egy kiadós vérbajt az Örömök Utcájában. Dehát ez édeskevés. GODIVA: És az is kevés, hogy bosszantásotokra trónra ültetett egy, szajhát és ti a kezét csókoljátok. (Clodiushoz): Bocsáss meg, uram, a szót nem sértő értelemben használtam, csupán a foglalkozás megjelölésére. CLODIUS (mosolyog): Nem történt semmi. (Ectorhoz): Bizony, ez mind édeskevés. ECTOR: Mert lepereg róluk. Nézd őket. Azt gondolják most is: beszélj, bolond... CLODIUS: És igazuk van. Mindig nekik van igazuk. Amikor trónra léptem: megváltó akartam lenni. Űj Mózes, aki kivezeti népét a hétköznapok sivatagából. ök röhögtek: nézd a nyomorékot, a műkedvelőt, a sarlatánt — egy fantaszta kurválikodik benne! No, majd mi megtanítjuk. És megtanítottak. (Csend.) ECTOR: Lenyelik. Ezt is lenyelik! Igaz. Hát hol kapnak még egy királyt, aki ennyire ... (Elhallgat.) CLODIUS: Tehetetlen. 317
