Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 3. szám - SZEMLE - Borbély Sándor: Pillanatfelvétel Rózsa Endréről
tűdje is. Rózsa Endrét kezdettől fogva „irgalmatlanul” foglalkoztatta a gondolati és érzelmi önmagába hatolás izgalma, néha még romantikusnak tetsző gesztussal is, a szembenézések, a leszámolások kényszere és felelőssége (korábbról a Honfoglalás vagy a Származásom, később még pregnánsabb a Látogatás). Feltárulkozásainak viszont nem lett vallomásos emocionális ajzottsága, a lírai magamegmutatás nála elsődlegesen helyzetének, közösségi-etikus szerepvállalásának elemzését, értelmezését jelentette, ami magányának feltérképezésével és feloldásával indult. A bensőségektől szigorúan elhatárolt önelemzése és a pontos, érzékeny önszemlélet sikereként létrejött önportréja végső értelmét és hitelét több ízben épp a késleltetett, olykor csak egyetlen egy önmegszólítás adta meg (önarckép). Az ilyen és hasonló típusúnak tekinthető költeményeinek intellektuális forráspontján aztán az önmegszólítás gyakran fordul át önfelszólítássá, idővel, akkor már termékeny szkepszissel holmi programadássá, cselekvés követeléssé, közösségi képviseletté is (Vakvilág, majd Árny ékbokszolás). Érett, nagyszerű példája mindennek a „verseskönyvek mellett, 35. évemet taposván” született töprengés-sora („Se híja, se hója ...”). Mintegy az eddigi életút önérzetes részösszefoglalásának is tekinthetjük. Az élettani és hangulati önfelméréshez természetszerűleg és élményszerűen társul a gondolati teljesítmények értékelése, a cselekvés, az aktivizálódás lehetőségeivel való ismételt számvetés. A voltaképp már beérkezett költő ritka elszántsággal fogalmazza meg itt korántsem individualista önigazolását, egyben személyiségmegtartásának további erőfeszítéseket igénylő, de megfellebbezhetetlen perspektíváját: „Nem adom magamat meg a múltnak! Sorsunk — ez a dolga — betelhet: de bennem idők igazulnak, s igazolva, jövőbe emelnek! Utólag — minden előzmény. Se hitem, se lejárt fogadalmam. A szívem, a vállam erős még, se híja, se hója hajamnak. Pályájuk elején, kibontakozó-teljesedő szakaszában levő alkotóink érdeklődése természetszerűleg és mind nagyobb, táguló lehetőségekkel fordul a nagyvilág, közvetlenebbül a baráti országok népei felé. Ez a tudakozódás-vágy Rózsa Endre alkotói fejlődésében is érezhető. Egyrészt egy irodalmi útirajz remeklése igazolja ezt a tíz fiatal magyar író élénk érdeklődést kiváltott úti jegyzeteinek gyűjteményében (Keleti Golf áram, 1976). A szovjet fővárosról és Üzbegisztánról írva a költő, mint lírájában oly sokszor, a természetben és a történelemben visz- szafelé nyomozott, így mutatva fel értelmileg és érzelmileg egyaránt meggyőzően a jelenvalóság igenlésének élményszerűségét és tudatosságát. Másrészt Rózsa Endrét formaművészete, stiláris készsége eredendően predesztinálja a fordításra. Orosz, bolgár és finn lírikusok tolmácsolására már vállalkozott, remélhetőleg a későbbiekben ugyancsak kamatoztatja, egyben gyarapítja is irodalmi, poétikai ismereteit. Gyakran fölemlegetett probléma, hogy fiatalabb alkotóink egy része a „tiszta íróság” félreértett szabadsága érdekében, egyfajta önáltatással is, de vállalják az ún. szabadúszás egzisztenciális bizonytalanságát, ismét megkísérlik azt, amit Csokonai óta már többek próbáltak sikertelenül: pusztán irodalomból megélni. Nos, Rózsa Endre immár hosszú esztendők óta üzemi lapnál újságíró. A munkához kötődése minden vonatkozásban magától értetődő. Riportjai, munkásportréi lassan önálló kötetté Is kerekedhetnek. És ha költészete nemegyszer a „Platonoszférá”-ban is jár, nyu- vánvalóan a továbbiakban sem csak a filozófiai és művészeti ihletésekből, hanem a közvetlen társadalmi környezet indulataiból nyerhet újabb és újabb erőt, egyszersmind értelmet és távlatokat. BORBÉLY SÁNDOR 284
