Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 3. szám - TANULMÁNY - Kissné Nagypál Judit: Műemlékvédelmünk eredményei és gondjai Sopronban
ját népe, akinek Abiram az utolsó szót engedélyezi, most már a magasba emeli világot mozdító karját: villámcsapás-ereje — a dráma fordulópontján — lesújt ellenfeleire, de megkíméli az ifjú nemzedéket. A felvonás harmadik formai íve lényegében epilógus: a pusztulás hangjának kicsengése és az idős Mózes végső búcsúja — a maga életétől. Mózes Józsuéhoz fordul, személyében ahhoz az ifjúsághoz, amely a múlt harcában nem vett részt, de túlélte elődeinek tragédiáját. Az a Mózes, akinek élet- útján magányossága már-már jelképessé magasodott, most a maga elveszettségé- nek érzetében először kér önmaga számára könyörületet: egy emberi szót, egy jó szót. Hangja a fákhoz, füvekhez, a kövekhez szól, mint drámájának nagy pillanataiban annyiszor: a természeti világhoz fellebbez. Ez a rezignáció teszi széppé, teljessé — emberivé alakját. Betöltve a maga sorsát, Mózes ünnepélyes köszöntéssel átadja vezéri botját Józsuának: az ifjú nemzedéknek, amely az ő életművét folytatva, Kánaán kapuját is átlépheti. Magára marad, ariosus énekszólama a földre, az égboltra, a napfényre, — múlt életére emlékezik. A messzenéző prófétát, az embert a zenekar hangjai búcsúztatják: annak a motívumnak hangjaival, mely a zene szövetében Mózes egész életútjának kísérője volt. GERENCSÉR RITA GÁDOR ISTVÁN: FAVÁGÓ ASSZONY 270
