Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 3. szám - Kurucz Gyula: Alkonyatkor (elbeszélés)

taposta Jóska, szóba se jöhetett a megválasztásra, de annyi öreget vitt el a háborús ínség, azután is annyi lehelte ki lelkét a fiák hiábavaló várása közben, hogy harminchat esztendős korában már újra fenn volt a nevetek a presbiterek listáján.

Néha már vacsora alatt hangos nevetést hallottak a szomszédból, s alig várta, hogy felálljanak az asztaltól, iszkolhasson Géza bácsiékhoz, mert látni akarta Kati nénit. Gyorsan mosdott, épp csak, hogy átcsússzon Gizi mama ellenőrzésén, vizes ujjaival hátranyomkodta a haját — a hátrafésült haj volt a legénykorba növés mértéke, mikor a fiúk elhagyhatták a rövid, előrebukó, hátul a forgóig felkopasztott csikófrizurát.

Átszaladt az orgonák résén, lelassult a lépte, oldalazva, zavartan közeledett a tornáchoz. Juliska néni ilyenkor odakinn, a falnak vetett háttal meredt az alkonyatba — először hozzá húzódott, jó magyarázatot lelvén jövetelére, de a füle, a dobogó szíve mindig Kati óvónéni hangjához tapadt. Mikor elég bátorságot gyűjtött, előmerészkedett az ajtófélfáig — mindig égett a villany, talán az elől szökött a néne — a két nő meg Géza bácsi az asztalra könyökölve bebeszélgettek, nevetgéltek. Már előre borzongott: úgy üljön a szép Kati néni, hogy rögtön észrevegye az ajtókeretben, mert akkor mindig rámosolygott:

— Szerbusz Imrus! Hogy vagy? Gyere ide.

ö meg inát fonva, vérvörösen odasomfordált hozzá, az óvónéni magához ölelte, anyjára emlékeztető mellére vonta fejét, a nagy, puha párnára, megsimogatta, s mikor már csak véletlenül nyugodott Kati keze a vállán, még mindig maradhatott, míg egy magyarázó mozdulat ellendítette, s kénytelen-kelletlen arrébb mehetett torkában dobogó szívvel.

Akadt olyan túlfűtött este, mikor nem bírta izgalommal Kati ölelését, kiszakította magát, elrohant az ajtóig, ott egymásnak fordult a két lábfeje, vakarózva, idétlenül álldogált, s egy harsány kacajt aratott:

— Mi lelt Imrus?

— Tudja ez már, mitől döglik a légy — nevetett Géza bácsi. — Cseréljünk helyet, öcskös, meglásd, én nem rohanok el.

Felszikrázott Árnál néni tekintete, ám a beszélgetés tovább gyűrűzött, megfeledkeztek róla.

Befészkelte magát a tűzhely mellé egy kisszékre, lehetőleg a pléh lámpatányér árnyékába, hogy ne lássák az arcát, de ő bámulhassa Kati néni szép ívű szemöldöke alá húzódó, mélykék szemét, oseresznyeajkát, és kedvére kép- zeleghessen, hogy megfogja a kezét vagy olyasmit, mint a nagyfiúk meséltek, de legtöbbször mégis az ölelés melegére gondolt csak úgy, egymagában, s ilyenkor bukkant fel benne valami emlék, szomjúság az anyja után.

Géza bácsi csak akkor beszélt, ha pohár került a kezébe, ha Kati néni egy, a vendégnek kijáró, de nőnek nem dukáló apró korttyal oldotta fel az „ökör iszik magában” tilalma alól. A jóétvágyú nézelődésben kedvet és fogódzót talált Géza bácsi, hogy valami szép, izgalmas történettel férfiember-vizekre terelje a beszélgetést, s magára vonja Kati áhitatos, és felesége gunyoros tekintetét.

Mindig egymás mellett ültek, jelezvén, hogy ők isten és ember előtt összetartoznak, egy irányba fordítják ábrázatukat — ám egészen másként fordították abba az irányba.

Kati még olyan fiatal volt — tizenkilenc-húsz éves? —, hogy bízvást megfeledkezhetett az oldalpillantásokról, oda bámult, ahová a figyelme kötötte, s ha kettesben voltak Árnál nénivel, soha, semmiféle csipkelődés nem hagyta

225