Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 3. szám - Bella István: Szájában késsel (vers)
BELLA ISTVÁN Szájában késsel Vers egy vándorló, tassista képre, avagy egy bicegő kocsmapult alá „Már szívéhez szorította a kést, már csak meg kell taszítani. . Mit? A kezét? A könyökét? S kinek? Nekem? Neked? Neki? Az ítélet napját az önként bakólkodó nem mondta ki. S azt se, mitől önként az önkény, a kést ki kalapálja ki. De figyeljünk a dikcióra . .. Ahogy kígyóznak, sziszegnek a szájból a fájongó esszek: „Szívéhez szorította...” Óh, a „taszitban” szisszenő kigyószisszek, jajj-ak, kín-ík ... Beh stíl... Be szép! Ily előre csak itt temetnék, ily gyönyörűn ... s lesz üledék a szépből, hüllő: igaza-vedlett. Mert így kezdik deszkánk gyalulni, szemöldökünk megkenik mésszel. .. Sátánodni vagy angyalulni? Mindegy: én is, te is így mész el, még élve elkezdik bevakolni szemünket, s bár szájában késsel ott az angyal — jobb belénkszúmi gyöngyházbicsakkal, szóbeszéddel. Ajánlás: Herceg! Ha hozzád ér a hír, hogy hallgatunk, akár a sír, s hírünk, akár az utcahír, elújságlott, ne örülj még! Mert a papírfaj zata mindent kibír, s legyen bár bére dögbabér, nem fogja sem áldás, sem átok. 216
