Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 3. szám - Hajnal Gábor: Gondolatok a mai osztrák líráról

állapítja meg Gerald Bisinger: Beszélgetések Beszélgetések Beszélgetések Beszélgetések című (milyen árulkodó a cím is, a követelődző négyszeres ismétlés!), szélesen szétterülő, hosszú-versében, és ingerültséggel elegyesen könyörög: „legyen már végre beszélgetés”. — Az „elhajított szavak” után „lohol” Heidi Pataki is, a szót keresi, amely „meggyökerezne itt a kavicson” (Belémfoltottad a szót). És jelzés Peter Handke: kifordított világnak lidércnyomásos álma, vagy a Birtok- viszonyok, amelyben:

az EN — az ENYÉM: az uralkodószemély hatalmi szava ... de senki sem beszél és sosem hallunk ... a MI éhes gyomrunkról és ... a MI öngyilkossági feketestatisztikánkról.

(Tandori Dezső fordítása)

A mai költészet formabontó kísérletezéseiben, különösen az osztrák lírában, mint az eddigiekben már utaltam rá, a meghökkentő képeken, áttételeken, sokszor nem könnyen követhető asszociációkon is félreérthetetlenül áthangza- nak a humanista-közéleti-morális igény felhangjai. De másfelől, ugyancsak a második világháború utáni költőgenerációk munkásságában — ahogyan ők nevezik: szövegeikben — találkozunk, különösen az ötvenes évek óta azokkal az irányzatokkal is (pl. lettrizmus, Lautgedichte azaz hangversek, az úgynevezett konkrét költészet stb.), amelyek lényegében lemondanak a nyelv jelentéshordozó funkciójáról, vagy legalább is nem a közlést, nem a kifejezést tekintik valamely állapot, közérzet, helyzet érzékeltetése eszközének. A szintaxistól függetlenedett szavak vizuális elvek szerinti elhelyezésével, hangzásbéli, vagy ötletszerűen játékos csoportosításával kívánnak szuggesztiót, tehát esztétikai hatást kiváltani. Kétségtelen, hogy a modern költészet most említett mindkét főiránya bizonyos elszigeteltségben él: legsikeresebb eredményeiben is nem annyira az olvasóközönséghez, mint inkább a beavatottakhoz szól. Nem egészen alaptalanul nevezi tehát a modern költészet magatartását hermetizmusnak az az irányzat, amely — az előbb említettek mellett, de nem azokat felváltva — napjainkban kezd kialakulni, különösen a német nyelvterület költészetében.

Ez az irányzat tartalmilag a személyiség, a költői En, a szenzibilitás, a lírai bensőség programjával lép fel. Formailag: a költészetben a szintaktikailag összefogott versmondat, a kötött formák, ritmika és zeneiség, — prózában a zárt kompozíció, a sztori követelményét hangoztatja. Voltaképpen az avantgárd hagyomány helyett a későbbi költői hagyományhoz nyúl vissza. Ez a program azonban az egyelőre határozatlan körvonalakkal jelentkező irányzat gyér kísérleteiből csak hozzávetőlegesen észlelhető, inkább a körűié már is hevesen felcsapó vitákból következtethetünk rá. Annyi bizonyos, hogy például Handke új műveiben éppen úgy, mint a fiatalok közül Peter Henisch, vagy Irene Ka- banyi verseiben, Jutta Schütting első verskötetében az eddiginél bensőségesebb hang szólal meg. Jellemző, hogy Graz ez új törekvésekre is az elsők között reagált. A Grazban rendezett, 1976. évi Steirischer Herbst — Stájer Ősz — keretében Jörg Drews tartott róla izgalmasan lebilincselő előadást. Esszéjét, kibővítve és vitaindító tanulmánynak szánva, közzétette az Akzente című NSZK folyóirat 1977. évi 1. száma is. A Zwischenbilanz című antológia — a mai osztrák irodalom áttekintése — előszavában Walter Weiss is kitér az említett legújabb irodalmi törekvésekre, kiemelve, hogy: „Újítások és visszanyúlás a tradíciókhoz — nem zárják ki egymást. A lényeges kérdés az: milyen tradíciókhoz nyúlnak vissza és miként aktualizálják azokat.”

209