Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 3. szám - Apáti Miklós: Rekviem (vers)
Alig van szó már, mi fölvonulna érted, s ez nem gyász, nem sírás, nem ruhaszaggatás. Hét év után a szavak temetnek el megint. De itt vagy még velem, komoran átsütsz a lemenő Nap vöröslő fényein is. A téglagyári tótól hoztalak el a Balatonhoz. Sohase láttad. Csak a Velencei tót. Hogy mondjam el, milyen a Balaton most, e ritka télben, hét éve volt ilyen tél, a temetésedéin. Hó, jég, füsttelen lóg. Kilombosul tüdőm, arcom fölpdroslik. Ma lettem felnőtt. Ma búcsúzom tőled. Csak semmi csontok. Csak semmi meghalás. Csak semmi pusztulás, csak semmi rom. Maradjon arcod mindig ilyen: huncut mosolyod bízd rám, tovább megőrzőm, mint a fénykép. Maradj napbarnított, legyen farkaskutyád. Ússzál a Kis-Dunán, süss szalonnát nekem. Ropogjon a tűz, újra hajnal legyen, szülessen újra a ponty, de este boldogan legyen paprikás megint. Taníts a betűkre, és ne tiltakozz, ha járni elfelejtek: taníts meg újra. Papa, mondanám, de ez jut csak: apám. Két halott testvérem hiába kéri részét mindabból, mi most vagy, hogy is tehetnék arról, hogy velük most nem vagy, hogy itt vagy most velem. Ma lettem felnőtt. Ma búcsúzom tőled, attól, aki voltál, és attól, hogy voltál. Hét éve készülök erre a napra. E nap új halálod napja és feltámadásod. E nap lehetne halálom napja is. Dehát a Nap! Hogyan ragyog még hulltában is, milyen erős! És oly szép a hó, és olyan közel vagy, hogy búcsúnk talán most elviselhető. (Utóhang) Illendő elhagyni már e révülést, a biztos baljóslatával tüntető, ösztövér apály-időt. Kilátszol talán csöndemből is, mint látható tiszta tengerek mögött az élet, egy ideig. Folytathatom, amit elkezdtem: magam, önzésem jövő-idejét, múltam aratását, jelenem megvetését, egész gyógyuló életem. De most már nélküled, végképp. Azonosan mégis azzal, akinek hittél, amire szántál. Jelenlétem nem lesz gyászünnep, de tivornya sem. Közbülső napok nélkül törekszem életemre, s te észrevétlen fakadsz ki bennem, leszünk! (Szigliget, 1977) 201
