Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 2. szám - SZEMLE - Ágoston Éva: Napbanéző

súlyuk alól, Nem akarsz semmit c, verseiben. Az irónikus költő pl. A fiú, mielőtt eladták volna a testvérei, A nemzedék, Egyszer mindenki megtér, Halott kalózok emlékének, Csak egy kis szendergés c. költeményeiben. A pengét szikráztató riposztozó: Csak ti, Hangok az éjszakában, Útban a tüzért, Micsoda járványok átkok, A nagy legenda c. verseiben. Buzdító optimizmust szuggeráló versei — Szózat, Nem mész el idő előtt, Szűz hó — mintegy önmagához is szólnak. Költeményeinek egyik szervező elvévé válik a példázat, utalás, melyek átitatják a versek különféle rétegeit. A hasonlatok életképszerűvé szélesednek, tárgyiasulnak, önállósodnak. A versekben az objektív kijelentések mindig szubjektive telítettek, motiváltak; a distancia teremtés minden objektív én-líra szükségszerű alapja.

A szerelmi ciklus gyöngyszemei: a Ne mondj el semmit, a felforrósult ígéretű Minden, a vágyverte Korái, a címadó Teljes kör, a Folyó és te, a Menekvő részeid bői nosztalgiája, hite a szerelemben: „ ... Mentsük át ezt a szerelmet / ... a köznapok homokviharán, a hirtelen lehűléseken, / a hideg övékén, szorításokon, meglelve utunk a hóban, / mentsük át..mind-mind őszinte vallomás, a kiteljesedni vágyó emberség lírai megnyilatkozása.

Adtál hazát címet viseli a negyedik fejezet. Robbanó indulatokat hordoz a Butaság, butaság, az allegorikus Tavaszember, a Három csillag, a Szélcsend és A nép nevére. A sereg arca példázat, A fanyar az élőkről pedig útjelző értékű. A cikus az Adtál hazát c. verssel zárul: „ ... Adtál hazát. Nem oltárt adtál, / nem cifra tóradíszt, nem ékes szentségtartót I ... f A rettenet képeit adtad, / a négy lovat szügyig pirosban, I íjak fölött a közöny arcát,”. De Héra Zoltán tudja, hogy: „Elvész ám mind, aki körödből kilép, / Aki nem ismert — szemedbe nézni nem mert — / éli életéi, szolgálja tovább is alacsony isteneit...”, és végül világba kiáltja: „Adtál hazát. A haza megvan. / Nincs okunk koldulásra.”

Harmadik kötete — a Dél az öbölben — 1974-ben jelent meg.

A . kötet versei plasztikusan mutatják, hogyan mélyült, tisztult Héra Zoltán költészete. Idő- és tudatsikok keresztezik egymást, egymásba hatolnak, létrehozva egyfajta szimultánista látásmód, szerkezet, kifejezés alakzatait. Az eredeti, újszerű képek, jelzők, szókapcsolatok Sora jelzi a nyelvi gazdagodást, fokozza a költemények művészi hatását. A kötet egyik legkiemelkedőbb verse — a Föld-levegő-föld — a költőszerep új megfogalmazása: „Mi vagyok én, ha nem az érkezés, j gyászkányák között kürt szava, J a délutáni szeretők / károgó kertjén tűz foga, / haza.” A haza itt több, mint szokványos lírai fordulat: vállalás, eldöntő, végérvényes hitvallás. Ezt igazolja az Ének az elítéltekért ciklus „Trónbeszéd” című verse, a kitárulkozó Álcák: „... Itt vagyok, ebből a télből beszélek, / de nem csak a hónak, / Itt vagyok, innen szököm, / hogy megtaláljatok holnap.” És végül a Spirituálék. A négy költemény akár egyetlen esszéversnek is felfogható, közös a gondolati ív.

A záróciklus címe is Föld-levegő-föld. Az itt összegyűjtött versek allegóriák, elevenbe vágó felismerésekkel: Deltatáj, Kövek karéjban, Dobszó az estben. Győzöd-e még c. vívódó versében így fogalmaz a költő: „Orfeusz, győzöd-e még?” Mert át kell jutni „hóhatáron”; „parti hágón”; „alvadt lángon” — ha mégoly nehéz is.

1975-ben jelent meg a negyedik kötet: a Fekete öröm. Jelkép ez a cím, mint a kötet megannyi verse. Fekete, mint az égbolt titokzatos „sötét lyuk”-tartománya. ahol sűrűtestű anyag várja a mágnesterébe hatolókat.

Héra Zoltán a teljes világkép jegyében „megkeres minden el nem szennyezett szót, az ép, megújított ősit éppúgy, mint az újon-újat”, és a kiérlelt öntudat hangján szól a világról.

A kötetet nyitó Szavas-ének a költő, a királyi vad pompás bevonulása kiharcolt birodalmába. Az első ciklus — Volt egek harangjai — szembetűnően mutatja, hogy Héra Zoltán immár megfelelő távlatból, letisztult rendjében látja a megélt és megélhető történéseket. Ez a távolságtartás az egész kötetnek emelkedettséget kölcsönöz. Űjra- láttatja ifjúkori önmagát: Míg kint a nap, Fácános: „ ... hol hült ablakok zárait nyitom, I s bár ömölnek lenti réteken, / fények gulyáit terelem"!, az indulást: Nyárfahajó, Lápi, üregi jós, a felismeréseket: A tér balladája, Beszéd a forgószélből, Iszapki187