Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 2. szám - SZEMLE - Ágoston Éva: Napbanéző

amúgy is terjedelmesebb pályatársaiénál, de gazdagsága a vasi táj leikével is növekedett.

Egyvalami tűnik felesleges distancia-teremtőnek: a lábjegyzetek, az egyes szavakat ironikusan magyarázó hivatkozások. A felhasznált műveltséganyag s a norvég miliőt imitáló jelzések amúgy is próbára teszik elménk rugalmasságát. A szemléiét, a „velem egy világ” tudatát pedig nem kell mesterségesen relatívvá tenni: hiszen éppen a jégtáblák közötti előretörés kockázatával ér fel, hogy magunkban még épen próbáljuk őrizni a „minduntalan fölszínre igyekvő múltat”.

Régóta temetik a regényt. Fábián László műve azt példázza, nem kell még sutba dobni a kiürültnek vélt műfajt: jönnek új feltámasztók.

Ha zavartalanul leíródik az író—mű—olvasó közti kör, egyértelművé válik a tetszés még akkor is, ha a tizenkét tétel nem azonos színvonalú. Mégis érdemes megküzdeni az anyaggal, s a magunk elfelejtett Roald Amundsenjeit is megidézni, míg Fábián Lászlóéval kóborlunk.

(Magvető, 1976) BUDAI KATALIN

Napbanéző

(GONDOLATOK HÉRA ZOLTÁNRÓL)

Héra Zoltán egész eddigi életében a szellem és közélet tisztaságának megvédésére

törekedett. Aki útját végigkíséri, láthatja, miképp vitázott — ahogyan vallja: .......a

va

stagbőrűekkel a pirulásról, a tisztességtelen agyvelejű filozófusokkal a tisztességes filozófiáról, a rang bűvöletében élő rangéhesekkel az ember emberrangjáról, eltökélt kirekesztőkkel a szellem kirekeszthetelenségéről, a népmegvetőkkel a népfelségről, született antiköltőkkel a költőszetről...” és még sorolhatnánk. Ma is fáradhatatlanul vizsgálja az összefüggéseket. Ismerni akarja az emberi cselekedetek rugóit. Figyeli a „szemek és arcvonások kijelentő és felszólító mondatait”. Létparancsszerűen kutatja az önmegfejtés, az érvényes cselekvés, a belülről érvényes megmutatkozás törvényeit. Esszéi tanítanak és gyönyörködtetnek; tudatosan ritmizált külső-belső lüktetést közvetítenek, — publicisztikai hitvallásai pedig kirajzolják egy széleslátókörű, kulturált irodalmár arculatát.

Verseinek ihletforrása a teljes emberként megélt valóságos világ. Költészete nem divatos tudományelméleti koncepciókból táplálkozik, szerinte: „... a líra elsődleges teremtő funkcióját a másodlagosságért — a tudományfilozófiák összefüggésének illusztrálására — fölcserélni egyéniségdegradálás...”, ezért Héra Zoltánnak „közvetlenül is kell látnia, hogy megszólaltathassa mindenkiben a pillanatnyi kényszerűségekbe bele nem nyugvó, azokon túlérezni és túlgondolni képes embert”.

Héra Zoltán költői építkezésének titka: létrehozza a „saját énfrontot, sűrítve magában minden elemit és szellemit”. Egy individuum-közösségi szintézissé; művészileg igazzá, érvényessé emelve mindazt a vágyat és indulatot, észlelést és érzetet, ami az emberben érték.

Stílusjegyeit vizsgálva, úgy vélem, hogy korai kötődése a népmesehagyományokhoz nem véletlen. Szűkebb hazája, Vas megye faunája-flórája, a Ság-hegy föltárulkozó rejtett szépségei bölcsőzték. Versei így népesülnek be élő emlékekkel. Nem múló nosztalgiával kötődik szülőfalujához, és amikor ellátogat „hegyi faustjaihoz”, ma is úgy érzi: hazaérkezett. A szeretett „Bazalthegy”-ét kívánja látni, és fölcsendíti a vér rejtett ritmusát a hallható-látható világba: „... Valami hozzád hasonlót / valamit, ami olyan csendes / ami olyan magas / ami oly örök / ... / Te láttál engem, te ismersz engem, / ha szél nyögött, ha jég kopogott, I ha a kutya fogai között nyüszített a menyét az estben, / ha verték az éjjeli baglyot a nappali ragadozók, / állva e síkon, dúlva, töretve, / vágytam-e másra?” — kérdi, és megérti a „péter-páli zöld185