Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 2. szám - TANULMÁNY - Rónay László: A fájdalmas belenyugvástól az idill vigaszáig
Mikor lesz egyszer végre szabad a föld, az ember? hogy virágozzék szívünk, akár a zab, a kender. Bármily kilátástalannak érzi is ezt az életet a költő, bármennyire is hívják- csábítják a messzi távolok, mégis mindenestől vállalja ezt az életet. Pátosz nélkül, de őszinte egyszerűségében is megható elhivatottsággal. És épp ez az elhivatottság teljesedik majd ki a fel- szabadulás után írt verseiben, amikor hazaszeretet és embersége végre igazi közegére találhatott. Előbb azonban neki is meg kellett vívnia harcát a költészet egyik legnagyobb veszedelmével: a hallgatással. Szerencsére Bárdosi Németh János lírája csak erősbödött, keményedéit a hallgatás évei során, s a vékonyka kis Carmina Hun- garica (1960), melyben két évtized költői terméséből adott válogatást, ereje teljében mutatja a költőt. Mint mindegyik kötetében, ebben is megrajzolja saját portréját, melyet leghitelesebb ars poeticájának is elfogadhatunk: Holland mesterek festhetnék le dús árnyalással {vaskos képbe arcomat, kissé felnagyítva, hogy lássák, mi a rejtett titka. Derűs külső, összetett lélek, bár köpenyeget nem cserélek, nem vagyok makacs semmihez sem, dühös eb elől elmenekszem. Fia vagyok a földnek, mégis enyém a véghetetlen ég is, a végletek közt bizton állok. Az én hősöm nem a világot, magát akarja maga ellen megszervezni a szeretetben. A törékeny szonett voltaképp egy élet sommája. És ebben a tanulságban épp úgy elfér az Arany Jánostól ellesett egyszerűség, mint az antikvitás „arany középszerbe. A legfontosabb azonban az a következetesen kifejtett humanitás-eszmény, mely Bárdosi Németh János lí- lírájának a kezdetektől vezércsillaga volt. (Épp a Carmina Hungarica egy másik versében írja meg: „Könyveim közt Aranyhoz érek”, de ez nem a befejezettség, besűrűsödés érzetét kelti benne, ellenkezőleg: azt szeretné, hogy a „maga forrását” megláthassa a „világforrásban”.) A magából megtermékenyülni kész, önmagán győzedelmeskedő emberség-eszmény mindig is döntő tényezője volt költészetének. Az 1946- ban született Az én hősömben olvassuk ezt az ugyancsak fontos önvallomást: Az én hősöm nem gladiátor, nem kell, hogy másokat legyőzzön, maga felett győz az én hősöm, nem másokban, magában bátor. Ez a gondolat azonban nem annak a lírai „korlátozottságnak” a folytatása, mely korai költészetét jellemezte. A mélységben való terjeszkedés, kiteljesedés igénye fogalmazódik meg benne, ez a szüntelen elmélyedés, kontempláció, mely mind erősebben motiválja verseit. A meditáció sok esetben annak a környezetnek a „pótlása” lesz, amelyet jóvátehetetlenül elveszített. Az idillt, a horatiusi derűt, a kiegyensúlyozottságot ugyanis csak képzeletében tudja maga köré varázsolni. Megkülönböztetett szerepe jut Bárdosi Németh János mai lírájában a fénynek. Ez sugározza be az egész megújuló világot, ez egyenlíti ki az ellentéteket, ez ad vigasztalást a kétségeivel, emlékeivel vívódó költőnek, aki egy-egy remény- vesztett pillanatában úgy érzi: „Tespedt állóvíz életem, / elillant emlék már a dal”. De mindig megtalálja aztán a fénysugárban azt a fogódzót, amely kiemeli válságából, s feléje sugároztatja azt a szeretett arcot is, amelynek birtokosa megosztotta vele életének keserűségeit és örömeit. Hozzá írja újabb lírájának legmelegebb, néha izzó hőfokú szerelmi verseit, ezeknek az önvallomásnak, számvetésnek is teljes darabokat, a szemérmes lírikus oldódásának óráiban. (Hogy velem lehess ). A képzeletbeli — vagy valóságos — napsugár világítja be azt a csodálatos, virtuális kertet, mely telve van az évszakok minden pompájával és az idilli békesség csendjével. Minden érett színekben pompázik itt, minden a szív és a lélek békéjét hirdeti. E kert természetesen a lélek kertje is. (Ezt a birodalmat ábrázolja többféle változatban a Fehér 163
