Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 2. szám - TANULMÁNY - Rónay László: A fájdalmas belenyugvástól az idill vigaszáig
mellé, s ebben a pannon költészet sztereotípiáinak vált követőjévé. Hiányzott azonban belőle Berzsenyi romantikus pátosza, messzeségeket kutató lendülete. Bárdosi Németh János líráját a harmincas években szinte béklyóba verte a tehetetlenség, annak a tudata, hogy ,a végtelenben gyilkoló köd ül”. Valósággal csábítja ez a balladai fogalmazásra, de első korszakának ilyen jellegű alkotásai sokszor erőltetettek, megtörik bennük a gondolati ív, inkább csak a szavak egymásutánja jelzi a balladai közeget, semmint az érzés tragikus íve. Vissza-visszatér verseiben a vándorlás motívuma. Mint Vergilius eklogájának hőse, ő is a természet ölén érzi igazán otthon magát, s a frissen metszett bottal — mely majd Radnóti eklogáiban magasodik újszerű jelképpé — elindul felfedező útjára a füvek, fák, bokrok, virágok között. De mi sem jellemzőbb rá, mint hogy e felfedező út nem a távlatok ismeretével ajándékozza meg, hanem inkább a józan, racionális hétköznapokéval. Ahogy ezt elmondja, abban ugyanúgy tetten érhetni a költői minták hatását, mint lírájának egyik, rejtett erecskeként szüntelenül, felszínre bukkanó jellegzetességét, a halk, belenyugvó iróniát: Füzesfáról feslő bimbós botot vágok! Halkan lépek, ne sírjanak a virágok. A nagy határt lábam alá kanyarintom, Bort is iszom, van még néhány rongy forintom. Csupa jóság, csupa szépség piros szívem. Fütyürészek minden árva szívnek híven, Megterelem a tilosba tipró libát, Ne okozzon a nenőnek sok galibát. Sokan és sokhelyütt elmondták már, hogy a harmincas évek fordulójának igazi lírai forradalmát Erdélyi József és Illyés Gyula költészete hozta azzal az új népiességgel, mely még Babitsot is megtermékenyítette. Ám észre lehet venni, hogy e fő irányzat mellett a népiesség egyfajta visszahatást is jelentett — elsősorban az avantgárddal szemben —, s valóságos „antiköltészetet” teremtett, amelyből többnyire hiányzott az egységes gondolati ív, s épp töredezettségével, mozaikszerűségével vált a kor világnézeti válságának hű dokumentumává. A költészet és a táj hagyományai ott élnek, ott lélegeznek ebben a lírai típusban is, szerzője azonban szándékosan nem vállalja „küldetését”, megelégszik legegyszerűbb érzéseinek kifejezésével, és érzelmi világát is ezeknek az érzéseknek a fokára szállítja le. Az induló Bárdosi Németh János kétségtelenül ennek a deheroizált költői magatartásnak, dezillúzióval küzdő világlátásnak a rabja, noha sokhelyütt megvillannak verseiben azok a romantikus felhangok is, melyek évszázadok óta jellemzik a dunántúli költészetet. Szándékosan kört von maga köré, s még akkor sem akar kilépni abból, amikor tekintete sugarába belefér az egész szemhatár. Az élet háborúság! — írja címül egyik ódái szárnyalású verse fölé, de ugyanabban a költeményben olvassuk a következő árulkodó szakaszt: Én már a békét így ítélem: Belül viruljon csipkebokra, Mindenek alján bontson ágyat, Ha már a bokros inda láncol. Igen, valósággal „megláncolta” az a jelképesen is értelmezhető „bokros inda”, amely ezer szállal kötötte a hazai tájhoz, s megtanította a hűség parancsára, de nem engedte felszárnyalni sem, nem ajándékozta meg a messzi távlatok igézetével. „Kemény klímának” nevezte egyik írásában Németh László ezt az időszakot, olyannak, amely nem kedvez a fiatal írók szárnypróbáinak .........a mai f iatal írónak — írja 1931-ben — nyomoránál is nagyobb baja, hogy fogalmai az irodalomról, az író szerepéről egy puhább, melegebb korból maradtak rá, öröklött képzetei fényében gyökértelen- nek, fölöslegesnek érzi magát, tönkremegy, mert «-nem kell«, és elzüllik, hogy kelljen valakinek, azt a szerepet akarja betölteni, amely langyosabb időkben volt az író szerepe.” Soha ennyi semmivé vált tehetség, mint ebben a néhány esztendőben! A Nyugat kritikai írásai között seregestől akadnak olyanok, melyeknek bíráltjáról ma már semmit nem tudunk. „Elzüllöttek”-e, vagy egyszerűen eltűntek — nem lehet megmondani. Bárdosi Németh János azonban kialakította magában és költészetében azt a 161
