Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 2. szám - TANULMÁNY - Menyhért Jenő: Egy evidencia bizonyítása

rendeződő elemekből a felismert lényeges összefüggések rendje szerint, azok erővonalai mentén építi fel a „fiktív” — azaz a lényeget megformáló regényvilágot. S azért végzi el ezt az objektiválást, hogy az így nyert lényegi világba ismét belehelyezhesse az ugyancsak lényegi vonásai szerint felépített embert, összeütköztesse őt körülményeivel, azaz — immár kézenfogva az olvasót is — megismerje, értelmezze, ábrázolja ezt a lényegibb világot is, s állást foglaljon ennek során ezzel szemben is. Az író tehát — mivel tárgya, célja, ebből következően módszere és befogadó közege miatt kötve van az eleven szemlélethez, a mindennapi tükrözéshez, de hogy ennek megismerési korlátáit mégis legyőzze — kétszeres transzformációt hajt végre. Az elsőt „titokban”, a mű megírása előtt, a másikat az olvasó szeme láttára. Mind a kettőt a mindennapi tükrözés módján. De mert másodszorra már a lényeghez egy fokkal közelebb eső réteget ábrázol, azaz vizsgál az ember érdekei szempontjából — elvileg onnan indul, ahová a szociográfia egyáltalán feljuthat, s így a megismerés során meghaladja a mindennapi tudat lehetőségeit. Egy lépéssel közelebb kerül a lényeghez — de ez a lépés már minőségi különbséget jelent. Már magával azzal az ellentmondással, hogy a módot tekintve a mindennapi tükrözésen belül marad, de az első tükrözés eredményét objektiválva, ismételt tükrözés tárgyává téve mégis túllépi azt, érzékelteti a világ és a megismerés dialektikus voltát. Másrészt azzal, hogy e második tükrözés során már nem a jelent, hanem annak meghosszabbított tendenciáit, azaz bizonyos értelemben a jövőt ábrázolja — a jelen optimumába belehelyezi a jelen optimumát magában megvalósító embert, s összeütközteti őket, s állásfoglalásában kimondja a jövő meghaladásának szükségszerűségét is, azaz Csoóri Sándor szavával, nem közli, hanem működteti az igazságot, s mert nem köti magát eleve egy konkrét célhoz, hanem írás közben választ — elkerüli a teleologizmus veszélyét is, — érzékelteti a mozgás, a fejlődés dialektikáját, az állapotok átmeneti jellegét, az anyagi világ, s benne az emberiség fejlődésének, a megismerésnek végtelenségét, a mozgás örökkévalóságát — a mindezt átélő individuum végessége ellentmondásának egységében. Ebben az értelemben az irodalom, a „jövőt” ábrázolva közvetve elősegíti a jelen mélyebb megismerését is, azaz beléptet a jelenbe, de egyszersmind az állapotok átmenetiségét érzékeltetve ki is léptet belőle.

S ezzel több legyet üt egy csapásra az író (az egyszerűség kedvéért most haladó, az emberiség előtt perspektívát látó, a társadalmi haladás kérdéseivel foglalkozó műben gondolkozzunk): egyrészt, a jelen optimumát ábrázolva mélyen megérteti az olvasóval jelenét, partikularitásából kiszakítva feljuttatja őt a „társadalmi” ember szintjére, azaz mintegy belépteti a jelenbe, motiválja a jelen optimumának, az adott társadalmi gyakorlat belátható céljainak elérésére, lehetőségeinek valóra váltására, másrészt azzal, hogy ábrázolja ezt az optimumot, állást foglal vele szemben, előrevetíti meghaladásának szükségszerűségét, érezteti az olvasóval, hogy az adott társadalmi gyakorlat belátható céljai egyszerre abszolutak és viszonylagosak, érzékelteti, hogy az adott cél eléréséhez tett minden egyes lépéssel egyszersmind már annak meghaladásához is közelít, hogy a jelen kiteljesítésével egyszersmind elavulását, a tervezhető, belátható jövő építésének minden egyes mozzanatával annak lerombolását is elősegíti. Ezzel mintegy ki is lépteti az olvasót az adott társadalmi gyakorlat meghatározottságából, s feljuttatja a nembeliség szintjére. Az irodalom tehát — szemben a szociográfiával, amely a jelen ábrázolásával annak optimumáig jut el, s ennek mint abszolút célnak a nevében foglal állást a jelennel szemben, s így a fejlődést egységes, lineáris, bár akadályokkal tarkított folyamatnak mutatja — a fejlődést az ellentmondások egységeként, dialektikusán láttatja, s végső mondanivalója nem is jelöl meg semmilyen konkrét célt, mondanivalója nem vonatkozik csak a fejlődés egy adott szakaszára, parancsot nem csak egy konkrét cél elérésére ad, kezességet nem csak ezért vállal, hanem a fejlődés, a mozgás megállíthatatlan, önmagát újra és újra meghaladó voltáért. Éppen módszeréből adódóan nem jelölhet meg konkrét távlatot — ha megteszi, kiszorul az irodalomból. Illetve, ha mégsem, akkor ez a konkrét távlat vagy szervetlenül jelenik meg a műben, s függetleníthető annak egészétől — mint pl. a Háború és békében Natasa és Pierre boldog családi élete —, vagy az adott cél csak látszólagosan konkrét, valójában egy nagy társa156