Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 2. szám - TANULMÁNY - Menyhért Jenő: Egy evidencia bizonyítása

lélektani helyzetben a korábban eltakart valóság puszta tényeinek megjelenése is szenzációnak hatott — mint ahogy a látását visszanyerő vaknak szenzáció a valóság legközömbösebb látható ténye is. Leleplezésnek hatott így olyasmi is, amiben a szó valódi értelmében semmi leleplezés nem volt. Ilyen értelemben lepleződtek le először a társadalmi valóság puszta tényei, majd később összefüggései. A társadalom nagy tömegei éltek a társadalmi öntudatra ébredő kamasz forrongó lelkiállapotában, amikor a legszűkebb környezeten túli világ, mely addig alaktalanul, tudatosítatlanul és ezért nyomasztóan gomolygott körülöttük, lassan kezd alakot ölteni, meg-megmu- tatja erővonalait, összefüggéseit — amikor felfogják, hogy közegük és partnerük a társadalom, nem pedig egyszerűen a többi ember. (Magától értetődik, hogy ez az állapot visszahatott bizonyos mértékben a szociográfusokra is. Többüknél fölerősödött a köznapi értelemben vett leleplezésekre való hajlam, és majd mindegyikük a reálisan indokoltat meghaladó módon élte át szerepének tragikus-heroikus jellegét: a megmondani helyett a kimondani gesztusa került előtérbe. Később azonban, amikor természetessé vált az információ nyíltsága, a megismerni, érvényeset mondani törekvése vált uralkodóvá. így tehát az irodalmi szociográfia az iránta megnyilvánuló „fogyasztói” igénnyel kölcsönhatásban először a társadalmi tények puszta — s olykor felszínes — megismerését, később és ma is, e tények tudati rendezését szolgálta. A műfaj iránti igény tehát nem egyéb, mint a közvetlen, átfogó társadalomszemlélet, a mindennapi tudat szintjén realizálódó társadalmi önismeret kialakítása, amely alapvető feltétele annak, hogy az emberek a mindennapi társadalmi gyakorlat szintjén tudatos, aktív formálói legyenek sorsuknak. (A műfaj társadalmi funkciójára nézve egyébként sok nézet van forgalomban — ezek lényegében annak függvényei, hogy gazdájuk tudományos, vagy irodalmi műfajnak tekinti-e a szociográfiát. A nézetek zöme inkább a tudományos funkció felé hajlik, ezeket szemléletesen foglalja össze Bata Tmre'‘ véleménye: „az irodalmi szociográfia addig létezhet, míg közgondolkodásunk nem képes úgy viselkedni, mint egy jó szövetkezet tagsága, mint egy jó munkáskollektíva a maga organikus szintjén. A társadalom mozgása ha nyilvánvaló lesz közösségi tudatunkban ... talán fölöslegessé válik a szociográfia ...” — azaz sohanapján. Akik irodalmi jellegűnek látják a műfajt, a fenti funkció mellett vagy helyett hangsúlyozzák még annak mozgósító szerepét is.) Mindenesetre egyelőre fogadjuk el a fenti meghatározást — azzal, hogy végső soron ugyanez a művészet (irodalom), és a tudomány funkciója is. Ettől az irodalmi szociográfia lehet még ez is, az is. Az a kérdés tehát, hogyan teszi ezt — mi tehát a specifikuma.

Ehhez vissza kell lépnünk egy kicsit.

Azt mondottuk az előbb, hogy az a bizonyos szociográfusi közérzet valójában alaptalan. Valójában, lényegét tekintve valóban az, de éppen fent vázolt funkciójából, s e funkció betöltési módjából, jellegéből adódóan — ami a szociográfia lényegi sajátossága — bizonyos konfliktushelyzet elkerülhetetlen. Mutatják ezt a hetvenes évek szociográfus-tanácskozásai, amelyeken — még az 1974-esen is, amikorra pedig a Magyarország jelfedezése sorozattal a műfaj már végérvényesen polgárjogot nyert —, megmutatva egyúttal, milyen tartós lehet egy már lényegi alapját elvesztett közérzet, újra és újra felmerült az ekkorra már anakronisztikus ellenzékiség-kérdés.

Hogy ez — bár korábbi élességét elveszítve — mindmáig tovább élhet, annak nyilván az az oka, hogy a szociográfia mindig a valóság térben és időben konkrét szeletét ábrázolja, félreismerhetetlenül, áttételek nélkül — ez alapvető műfaji sajátossága —, s az ott tapasztalt jelenségekkel, felismert vagy felismerni vélt törvény- szerűségekkel kapcsolatban mindig, határozottan állást foglal — ez is alapvető műfaji sajátossága. így aztán a véleménye szerint visszahúzó, a fejlődést, a konkrét, térben behatárolt társadalomra (nemzetre) történetileg és társadalmilag adott, azaz lehetséges emberiesedés optimumának realizálódását akadályozó körülményekkel szemben mindig is ellenzéki lesz. (És ez az ellenzékiség nem olyan egyszerű, mint azt az egyik „taktikus” vélemény állítja, hogy tudniillik a szociográfia a központi kormányzat mellett a vidéki, helyi provincializmussal szemben ellenzéki5. Bár ebben a fogalmazásban implicite a szociográfia egy igen fontos sajátossága rejlik — a lépték.) S mivel a körülményeket mindig emberek képviselik, az azokkal szembeni állásfogla147