Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 2. szám - Oláh János: Visszatérés (regény)

akkor már egészen. A legtisztább álom közelítését is megzavarja mindig valami oda nem illő sejtelem. Amikor már egészen elfáradtam, s szinte nincs is más választásom, fölállok, és kimegyek a folyosóra. A rázkódás megingat. Az új helyzet meglepetésként ér. Belekapaszkodom az ablak előtt húzódó fényes fogantyúba. Kezeimet süti á hideg vas, odakint, az ablak jégvirágai mögött a káprázó nap fénye lüktet. Távol az átjáró vasa dong, ajtó csapódik, beszélgetés. Jönnek, ébred föl bennem a gyanú. Elrohan mellettem valaki, egészen az ablakhoz lapít, aztán csönd van. Az előbbi zaj mintha nem is létezett volna soha. Már-már kételkedni kezdek, a megbízhatatlan emlékezetet okolom. Kört lehelek a fagyott ablakra, és kinézek. Villanyoszlopok csapnak le a szájnyitás- nyi foltra, s szaggatják szét a táj már-már ismerősen összeálló képét. És újra hallom az előbb olyan furcsán abbamaradt zajokat. Ajtócsapódás és beszéd, most annyira világosak, hogy föl is ismerem őket. Visszafordulok, és ekkor hirtelen meglátom őket. Fináncok! Mintha egyenesen felém jönnének. Éppen indulóban voltam, de most megállók. Nem merek nekivágni az útnak, mert, nem tudom, hogy kerülhettek oda, közöttük kéne átpréselődnöm, hogy visszajussak a fülke ajtajához. Aztán mégis. Mintha tompa zuhanás ragadna a posztókabátok molyirtó szagán át. A zöld egyenruhán arany sávok. Észre se vettek. És most se hederítenek rám, pedig szemben állok velük, és elfogom az utat. Beszélgetve, nevetve közelednek. Semmi sem zavarhatja meg ráérős sétájukat. Most megállnak. Alig pár lépés a távolság közöttünk. Nézem őket, igyekszem leplezni a mohó érdeklődést, és ezért közönyt erőltetek az arcomra, de érzem, hogy sikertelenül. A sürgető kötelesség is nyomaszt. Tudom, meg kéne fordulnom, és rohannom vissza a fülkébe, hogy hírt vigyek apáméknak, de félek, hogy gyanút keltek, és ezért sem teszem. Más megoldást választok, elállóm az utat. Könnyedén ellépnek mellettem mégis. Föltépik az egyik ajtót. Kurta, nyers szavak. Belátok a függöny résén. Nem zavarnak el. A pádon egy öregasszony ül. Fejét meredten emeli az eléje magasodó férfire, közben a teste egészen elsüpped fekete, mosószappan illatú ruhája bő ráncaiban. A férfi beszél. Nem értem mit. Annyira magas, hogy a fejét már nem is látom. Kurta szavak, amiket a fekete, szőrös kéz mozdulatai kísérnek. Az öregasszony feje visszasüllyed, a saját kezét nézi, ott pihen az ölében a duzzadt szoknyán, s a ráncos bőr alatt sietve lüktetnek az erek. Most megint fölnéz, és akkor ugyanez az izgatott lüktetés látszik a feltárt nyakon. Bólint. Föláll. Széttárja a kezét, és mintha segítséget várna valahonnan, körülnéz. Aztán megint visszahúzódik, amennyire csak teheti, a fekete kendő és a bő ruha árnyékába. Hosszú, kínos másodpercek telnek el így. A végén mégis megadja magát. Fölágaskodik. Levesz egy kosarat a csomagtartóból. A kosár megbillen, amikor a kezébe veszi. Sietve a fejére engedi, és itt már gyakorlottan egyensúlyozza ki és csúsztatja tovább, az ölébe, onnan a padra. A következőt ugyanígy veszi le. Mindkét pádon kosarak, szatyrok. Fehér vászonkendővel vannak lekötve. A kendőkön piros hímzés. A férfi föltépi az ajtót, és kihajol a folyosóra, s a többiek felé integet. A csoportból kiválik egy, és elindul a nyitott ajtó felé. Most látom csak, még szinte hamvas arc, de nemcsak ez, a telt csípő, a hullámzó mell is elárulja. Belép a nyitott ajtón, a férfi meg kilép a folyosóra, de nem csatlakozik a többiekhez, egyedül áll, hátát a behúzott ajtónak vetve. Belülről zajosan rántják össze a függönyt. Nem látok be tovább. Körömmel vakarom az üveget. Most veszem észre, hogy áll a vonat. Megijedek. Miért nem vettem észre eddig? Egyszerűen nem emlékszem rá, hogy megálltunk volna. Mindig más történik, mint amire számítok, minek akkor az esélyeket latolgatni. Bármilyen lehangoló is, ehhez kell tartanom magam. Kivágódik az ajtó. A nő kilép a fül113