Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 2. szám - Oláh János: Visszatérés (regény)
OLÁH JÁNOS Visszatérés (RÉSZLET) Hosszan bámulom a táncoló víz alatt a zománcos lavór lepattogzott fenekét, ami éppen úgy háborogni látszik, mint maga a víz, de amiről mégis tudom, mert kikitapintható, meg se moccan. Csöpögő kezem megáll a víz fölött. Eszembe jutott valami, de mire végetér a mosakodás, elfelejtem, mi volt az, annyira elhatároztam, hogy megjegyzem, és mégis. Elfelejtettem, és most már nem is jut eszembe soha többé, csak egy kínos hiányérzés marad utána, ez se sokáig. Mit is kezdhetnék vele? Valahányszor minden ok nélkül fölébred bennem, máskor meg, ugyancsak minden észrevehető ok nélkül, egészen megfeledkezem róla. És ekkor már tudom, itt kell megállnom a két véglet között, ha egy pillanatra csak, akkor is. Nézek magam elé, és nem tudok nem részt venni valamiben. Kilátok végre a nappalok kínos hálójából. Valahol, már egészen másutt... Fölzúg a téli szél, hajladozik a diófa keserű koronája, konganak az üres és csupasz ágak, reggel van. Előttem az álmosságban úszó, véletlenszerű reggel, s hogy mögöttem mi van, az nem számít most. Csodálkozva látom, a hó sehol. Fagyott göröngyökön csúszik a lábam, az udvaron furcsa zaj fogad, fojtott beszélgetés. Nagyanyám fekete kendőben fut, hol a barna föld, hol a tompa-kék ég előtt. Sötét van. Megcsörren a kukorica a bádog-mérőben. Az utcáról siető lépések zaja. Be se köszönnek. Gyors árnyak, hol a jácintbokor, hol az orgonasövény sűrűje mögött. Szünet. Vonat sípol egy egészen más irányból, a kert felől, azt hiszem. Vége ennek is. — A négyhúszas — mondja nagyanyám. Maga elé, a földre hullatja a szavakat, csak véletlen, hogy meghallottam. Aztán a szél zaja, az ágak ropogása, s közükből föl-föllüktet a csönd. E békétlen, messzi út hajlatai között ahogy meg- állsz a körülnézés rövid idejére, már hallod is. Nagyapám most fordul be a fészer fele, nyitja, csukja a műhely ajtaját. Visszafelé jön, kezében a nagykalapács. Átnyújtja a disznóól kerítésén apámnak, aki benn áll a hídlásban, s alig hogy átveszi a kalapácsot, eltűnik máris az egyik fekete lyukban, ahol nyitva az ajtó. Mélyen meg kell hajolnia, hogy beférjen. Nincs rajta sapka, hosszú haját félrefújja a szél. Csönd van. Szinte fölvisít, mint a karcolás az üvegen. A hideg csaknem mértani közelléte, ágak a szürke égen, a fehér házfalon, a tető salakszín rombuszában. Mintha elhomályosulna ugyanakkor. Körmök vad sikamlá- sa fut át a levizelt, ürülékkel síkosra kent pallókon. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Nem számolom. Aztán egy nyikkanás, és csönd. Mi történhetett? Várok. Az ajtó zárva, nem mozdul semmi. Ez a pár pillanat mintha órákat tenne ki. Izzadtság gyöngyözik ki a homlokomon, s a cseppeket azonnal hűvösre hűti a fagy. Le kéne törölnöm, de nincsen hozzá kedvem. Nagyanyám befelé ráncigái. — Eriggy innen, e’ nem neköd való! — De nem megyek. Erre elenged. És rögtön nincs sehol. Szinte hiányzik. Most! Nyílik a disznóól ajtaja. Előmászik apám. Liheg. Véres a homloka, a kezefeje. Visszaadja a kalapácsot nagyapámnak, aki sietve tűnik el a fészerben ismét, aztán hallom a műhelyajtó zaját. Apám kilép a hídlásból, az udvaron megy át. Az eget éri a válla. Görnyedten vánszorog. 111
