Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 2. szám - Apáti Miklós: A Napkoronghoz, míg vörös lesz (vers)

Azoké leszek végleg, alkok nem-létemre is visszaemlékeznek:.

Létemre fehér virágot helyeznek, melldombon időiben meglocsolják, gyomlálnak, hogy élők legyenek rajta a rózsák.

És szabad az ország.

Csöndesen topogjanak körbe, gondol j ák maguk élőnek egészen, nézzék el, hogy most is felettük,

— igaz, Ady úrral — úszom az égen.

Igen, a Naphoz. Igen, a lebukóhoz.

Kezdek lenni már. Jó a gonoszhoz, rab a szabadsághoz, még tizenöt centi.

Később majd kilobban: ennyi volt, ennyi. Aztán az este! Köhögni fogok, benn a sötétben, végigálmodom újra repülésem, hogy nem voltam valaki, hogy újra kiderülhet: röptöm egyetlen ívű, nincs kitanulva, hogy még az is jó: köhögésembe, éjembe hullok,

hogy vagyok, hogy múlok.

Hogy minden a munka, a karcsú, szép fegyelem.

Hogy nincs már meg Napunk.

Hogy alszik, helyemen:

a máslétben, mely innen már maga a nemlét.

Am tudom, reggelre olyan Vörösség ráz föl, hogy meglétem beledobban,

s tudok majd nem lenni jobban, jobban.

Létünkre megint jut virág.

Csöndességünknek orgonák.

Hitünlknék múlt, múltunknak emlék, mint ama havon is. hány éve, nemrég —

Azok lehessünk, amik szeretnénk.