Életünk, 1977 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 1. szám - GYERMEK- ÉS IFJÚSÁGI IRODALOM - Cs. Nagy István: Mészöly Miklós gyermekkönyvei

Mészöly, kivált a sok lelkes fölkiáltásban: „És zsupsz!”, „Ügy, úgy!”, „De még milyet talált!”, „Ügy ám! A kis puttony!”, „Melegedett bizony!” S a mesébe emelt tárgyak anderseni sóvárgása! Mint a Hétalvó Puttonyocskában: „Hát mégiscsak hasznomat veszik! — szuszogott nagy büszkén s már minden bánata elszállt.” A törött teáskanna, a len és az öreg utcai lámpás önfeláldozó hasznosságtudata ez. Még egy nyelvi megoldás: a „hétalvó” jellemzésére zárójeles „kompozíciós gondolatritmus” pántolja egybe a Puttony ócska-történetet.

Az én-formában elmesélt Vakarocska vallomásos szépségű realista mese. A mesésített „tárgyi hősök” a kenyerek. A három kevélykedő, pukkantó, püffögő kenyér a gyermekkor kemencéjében valósággal a „megpukkadt béka” phaedrusi fabuláját asszociálja. A vakarékból gyúrt Vakarocska, a vakarcs pedig olyan ropogósra sült egy kecskerágta káposztalevélen, hogy még „formás gyürkét is dudorintott a háta közepén”. Ez lett hát az anyai szeretet népmeséi talizmánja: „Vakarocska, szép cipó, te leszel az útravaló!” Föl is tarisznyázott az író (vagy bárki), s meg is hívja vendégségbe a meseolvasót.

A Lencsemagból leit legény a legfergetegesebb história, Lencsefia igazságtevő története. Ennek a szegény-gazdag ellentétű mesének népes a családfája. A fordulatok izgalma, az uraságnál komiszabb lakájlelkű kocsis pökhendisége (Arany: A szegény jobbágy!), Lencsefia furfangos nyugalma — mindez az előadás állandó nyelvi frisseségével. Néhány példa Mészöly gyakori hasonlataiból: „A jég riant a patakon, mintha tündér sikoltana”, „Ügy fölkunkorodott a bajsza, mint két kiégett gyertyából”, „Csak álltak, mint a jégverte bálvány”, „A szálfák úgy zuhantak le, mint meglőtt óriások”, „Dadogott-dödögött, mint a fatarisznya”. Ezen a nagyon is valóságos mesei éjszakán, mikor Lencsefia a fagyhaláltól menti meg a falut az urasági erdő három szálfájával, „a fagy bongott odakint”, „a vödörben hártyát vetett a víz”. De a hold „egy kék sugárvesszőcskét a szobába surrantott”, ahol már „szuszmókáit valaki”, „vastagon hortyogott”, nem más, mint a rendtevő kölyök, Lencsefia.

A második meseciklust a három fúvós (trombitás, pikulás, fuvolás) szolgáltatja. Ez a Délben mesetónusa. Amikor „fahegyen áll a nap”, más témák kerülnek az élet terítékére. Persze szó sincs a kötet-kompozícióban valami tételes sorsszimfóniáról. A Kökény kisasszony a szerelem mítosza, a csipke- rózsikás—hófehérkés „felébredéssel” rokon. A lánnyáválás, sőt a termékenység meséje. Annak a „nagy, teli, fekete és szikrázó éjszakának” álma, amilyen csak egyszer van egy „kökény-évben”. „Milyen lesz, ha egyszer megcsípi a Dér? — ez volt Kökény kisasszony nyári ábrándja. A „dércsípte” szerelem báját csak a sietős virágú (őszre már kamrában alvó) gyümölcsök érzik groteszknek. Aki fél az ősztől, semmi jót nem mond a kisasszonyról, annál több rosszat. A mesei formanyelvben egy naiv-hamvas és egy erotikus jelentésréteg egyesül.

Megtévesztően népköltészeti a Hovámész-mese. Az egytulajdonságú hősre úgy ragadt rá a név, hogy türelmetlen kíváncsiságában végére akart járni, ki hová megy. Lerázhatatlan kérdéseivel mindennek nyomába szegődik, míg a szarvas ki nem adja útját. A szarvas éppen a hegytetőre tart, hogy visszanézzen a völgybe: „Még kicsinyke vagy te, korán jönnél velem. Előbb azt tudd meg, hány fa az erdő, hány csepp a patak, hány fűszál a rét — akkor majd te is feljutsz a tetőre.” A völgybe induló Hovámész „örökre eszébe véste” a szarvas szavait. Most aztán bánta, hogy eddig sekitől semmi érdemlegeset nem tudott meg. (Mire jutott a cigány a vásárban? Süttetett-e cipót a szélmalom?) A mindent-habzsoló, semmit-markoló Hovámész kezdhetett mindent elölről, állván a völgyi úton javíthatatlan kíváncsiságával.

94