Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 5-6. szám - SZEMLE - Fábri Anna: Weöres Sándor: Psyché

rázatain&k lebecsülése következtében adatik meg Psyahének. A vétesz rangjáról és lobogó küldetéséről valói lemondás, illetve az ettől való sorsmelhatározta elzártság azonban nem, jelenti a látnoki képességek hiányát. Psyehé a mindennapok látnoka, ia hétköznapi események, szennyek és kínok, szerepjátszások és megformálatlan tragédiák élesBzemű észrevevője. Soha nem emelkedik a művésziét abszolutizáló törekvésekkel terhes szféráiba, sőt szinte akarattal elzárja magát tőlük:

„Hányszor kelle nyúlnom Parcúm kerekébe,

Hogy fel ne lendítsen Juppiter Egébe!

Mi minden lehetnék, mit Caesar sem sejthet! Köhiitséllyek inkább szerény rokka mellett.

*

Mi közöm nékem a törekvő barmokkal,

Ne éllyek másképp mint bé-húzott karmokkal, ha ki-mereszteném eggy-két pillanatra,

A nyáj szétt-szakaidna, czefrére, czafatra!”

Ezért soha nem éli meg a művésziét kínjait, kétségbeesett zuhanásait és béklyót- lan szárnyalásait. Ám éppen amatőrsége és művészi érzékenysége teszi képessé a művészsors átélésére, sőt ennél sokkal többre is! Képessé arra, hogy messziről, hidegen pillantson a bukdácsoló zsenikre, a brutálisan torzóban maradt fényes ígéretű életekre, a jámbor igyekvőkre, a -provinciális középszerre, s a fogcsikorgatva kitömi vágyókra, hogy ugyanakkor fel is melegítse, át is forrósít- sa különös megérzéseivel, lobogó érzelmeivel ezt a tárgyilagosságot. Emberi tragédiákat lát <a Parnasszus ormain is {$ a hideg-fenséges kivétel: Goethe hódolatra, de nem szeretetre készteti), ám emberi gyarlóságokat iis bőven. A művész- sors ‘kínzó gyötrelmeit egyszerre szemléli megilletődöttsóggel és a hétköznapi józanság elfogulatlanságával.

503

„...úgy érzém: kantár-szíj kezemben S a szíjon húzok eggy púpos tevét És a Sahara sivatagban állunk Ketten, a Musicus Genie meg én,

A többi mind Fata Morgana, semmi,

Mellyet kuszái a szomjú rónaság;

A mindenben tsupán ketten vagyunk, A vén siket s a bájoló ribantz,

Nints harmadik. S ez a világ keserve.”

Az eszményekért folytatott harcot, a harmónia felé mutató tendenciák felkutatását és megragadását, a képzelet és a valóság közötti örökös őrlődést szemlélve felismeri, hogy a művészsors az esendőséget és a pátoszt vegyíti magáham (bár a gyarló anyag és a 'szárnyaló szellem örökös összeütközéseit nem tartja a művésziét kiváltságának). Psyehé a különcség páncéljába öltözött művészeket pőrén és védtelenül is látja (meglátja!), s a két állapot fájó kizárólagosságát mélyen átérzi. Ez azonban nem akadályozza meg abban, hogy felfedezze az ebből eredő groteszk és tragikomikus mozzanatokat, helyzeteket, s vidáman-keserűn kinevesse őket. Psydhé sorsának komor fordulatai, a betegség és a halál, va- cogtató közelsége, amely szinte egész életére jellemző, a ‘testi nyomorúság, amely mEÍlészegődött örök kísérője (önmaga különféle női betegségekkel bajmolódik, a süket Beethoven, a sánta Max, az őrült költő Tübingában, az injekciós Ungvárnémeti stb. stb.) erőteljesebb, meghatározói költészetének miniden elvont eseménybe vetett hiténél (ha egyáltalán van neki ilyen) — ezek kormányozzák, ezek határozzák meg triviális alaptónusát, kesernyés-maró felhangjait, ritka ellágyulásait, kíméletlen fölényét.