Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 5-6. szám - SZEMLE - Laczkó András: Sipos Gyula: Szomjúság

kor nap nap után a gyakorlatban ‘igazolódott az a tanítás, hogy az ember megváltoztatható. Hiszen a népi kollégiumokban a szemünk előtt változtak a szerény és félénk panasztgyenekek bátor és határozott emberekké.” Ebben az időszak- ban a cselekvés fontosabb volit száméra a költészetnél.

(Személyes emlék) Erről beszélt akkor is, amikor először találkoztunk. 1969 költészet napján Sipos Gyula, Fodor Andrással és Horgas Bélával, Nagyatádon szerepelt. 48 éves volt akkor. A véletlen úgy hozta, hogy társai nagyjából egy vagy két évtizeddel voltak nála fiatalabbak. Az viszont már nem volt véletlen, hogy szót kapva arról beszélt, milyen lényeges különbségeket eredményezett a költészet vonatkozásában a tíz és húsz évnyi áldő. Beszélt aztán pásztor őseiről, hogy családjának mindkét ága a hajdani somogyi érd «rengetegből került Kaposvár szélére. Jelképként említette, hogy az egyik szomszéd utcájukat Gyár utcának, a másikat Zöldifa utcának hívták. Szólt arról a családi legendáról, mely szerint egyik őse még az erdőrengetegben nagyon szépen tudott muzsikálni:

— Járt a vidéken egyszer egy nagyúr, akiit egészen elbűvölt ez a zeneszó. Földet, házat, lovakat ígért ősünknek, csak álljon szolgálatába, nem lesz más dolga a hegedülésen kívül. De hiába ígért bármit is a nagyúr, ősapánk nem fogadta el az ajánlatot, megmaradt erdőjáró kanásznak. Vagyis szabad embernek ...

Lehet, hogy a történet szó szerint nem hiteles, de .a lényeg benne van: Sipos Gyula a kialakított elveihez hű embert értékelte nagyra. Mindjárt hozzá kell tenni, hogy nemcsak 48 évesen, hanem eszmélő korában is ezt, vallotta. Egyik korai verséből valók ezek iá sorok:

Látod, testvérem, jó kacagni, az életet tárt karral várni, de jobb s nagyobb dolog kiállni, kardot fogni és harcba szállni a sok szomorú emberért.

(Jaj, a sok szomorú ember)

(Pályakezdés) Kaposvár után Budapest következett, a Györffy-kollégium, ahol megérzései, ösztönös állásfoglalásai eszmei igazolással erősödtek. Ennék iá térbeli és gondolati váltásnak is szerepe lehetett abban, hogy Sipos költészete a távolságok vagy inkább a messzeségek igézetében indult. Első pályaszakaszának verseiben világosan érezhető az a szándéka, hogy átlépje a tér- és időhatárokat. Alig tizennyolc évesen megjelent első kötetének címadó versében arról írt, hogy a sötétségen, ködön áttörő lámpafények üzennek a messzeségből, s ha másról nem, a létezésről mindenképpen hírt adnak (Lámpák a ködben). Gondolatilag ezek ia versek még a csíráit, lehetőségeit mutatják a későbbi szemléletnek, miszerint a céltudatos cselekvés az emberi előbbre lépés egyik mozgató rugója. A korai versekben a céltudatosság esetében inkább a deklaráláson van a hangsúly, mintsem a cél körülhatárolásán. Egyik verse szerint (Várjatok, halászok) a lényeg, csak menni, nekivágni a bizonytalannak, a ködnek, a szürke Dunának, előre a túlsó partra, a távolságok meghódítására. S éhben a szándékban néha a megvalósulás, a eél elérése is közömbös. A fontos: a hit abban, aminek elérésére az ember vállalkozik (Jajkiáltás).

Természetesen, a messzire néző fiatalembernek nem kerülte el a fiigyeiméit, hogy a távolságok áthidalásának szándéka, illetve egy adott környezetiből való elvágyódás kínai, japán, indiai tájakra vitte a költőket a harmincas évek vé555