Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 5-6. szám - TANULMÁNY - Rónay László: Kosztolányi Ady-pamfletje és következményei

éppúgy, minit a közelmúltban —, hanem a sorok közt olyasmit keresnek, arai fegyvert nyújt nekik.” S azt is biztosan tudja, (hogy az irodalomnak olyan irányba kell kitágulnia, hogy magába foglalja „napjaink tépettségét és reménytelenségét”.

A Meztelenül és az Alakok jó példája volt, hogy mindig válaszolni tud a kor kihívására. Miost is megpróbálkozik új témákkal, a kifejezés új lehetőségeit keresi. Noha meglehetősen ironikusan szemlélte a népi mozgalmat, s Negyven pillanatképéhein rendkívül szedlemetsen fricskázta meg az álnépies törekvéseket („Paraszti múzsa, / ki hajdanán oly üde voltál, / dkár a rúzsa, / fested magad, s kopik az arcod / gyógyszertári rúzsba'.”), az egyszerű, romlatlan nép képzete — mely Szabó Dezső művei óta sok változatban tűnt föl — őt sem (hagyta énin- tetLanül. A Künn a tanyán című írás tanúsága szerint (1930-ból) néhány hétre kiköltözött a .tanyára „figyelni szokásaikat” és „hallgatni beszédüket”. Változott valamit a mód, ahogy a néphez közeledett? Vaín különbség a Magyar Szonettek költőjének és a Künn a tanyán, a Nép, a Göcsej érett írójának szemléletmódja között? Annyi mindenesetre, hogy ekkor már bizton tudja, (hogy ezek az emberek nem nyílnak meg előtte, idegenek maradinak: „ ... voltaképp álarcot viselnek. Ha elmegyek tőlük, bizonyára összenéznek, vállukait vonogaitják, talán el ás mosolyodnak. Én vagyok az idegén...” Idilli képet villant fél énintetlenr ségükről, s úgy hiszi Üti jegyzeteiben, hogy az egyszerű emberek között „az emberiséget egy kezdetlegesebb fokon” szemlélheti, „mintegy homályos gyerekkorában”. S ez már jelzi is, hogy népábrázolása most is felszínes, külső- séges maradt. A falusi és tanyasi embert témának kezelte, problémái, számkiVe- tettsége nem érdekelte. Itt is megmaradt városi embernek, idegennek. „Utolsó cseppjóig” dis „kifacsarja” élményeit, ahogy az igazi íróról írja (Kuncz Aladár; 1931), papírra veti, ami „gyötiri, csikarja”, de csak addig, míg a téma „embertársaink képzeletét kevés eszközzel óriási működésre senkemti”. A szenvedést teljes mélységében ábrázolni — ezt nem érzi írói hivatásnak, nem tekinti olyan eszköznek, amivel érdeklődésre lehet gyújtaná, az olvasót. „Sohasem volt oly nehéz költőnek lenni, mint ma — írja 1928-ban Géllért Oszkárról írott baráti kritikájában —. Az emberiség kiábrándultán, nagyon Okosan, önmagát figyelve járkál, kopott jelképek, elvetett, izzadt álarcok között, 'színes fűrészporban, mint egy farsangi álarcosbál hajnalán.” Az igazi költő 'azonban — szerinte — itt is az „örökkévalót” keresi. S ezt a „külső valóság” fenyegető képével szemben csak önmagában találhatja meg. „Rendkívül unom .az embereket — mondja az egyik 1930-ban kelt Ákombákom költőszereplője —, s a kor úgynevezett vajúdó kérdéseit... Ezek, barátom, frázisok. Amikor megszülettem, s kinyitottam a szemem erre az érthetetlen világra, olyasmit láttam, ami elegendő anyag volna számomra, elegendő élmény, hogy csak erről vallják, ha közben semmit se láb tarn volna. Itt bennem van az élét, nem kívülem és köröttem. Szavaimban van az élét.”

Kosztolányi végletei. Egyfelől az ember felé tágítja líráját, egyetemes horizontot rajzol, melybe belefér a vajúdó világ majd minden problémája, másfelől a lelek légmélye felé haltol, mintegy menekülve alttól a valóságtól, melyet az imént még oly mohón igyekezett kiismerni. A remekmű immanens titkát kutatja a Műhelytitkokban, s arra a megállapításra jut — Babitsoslal polemizálva, s előrevetítve az Esti Kornél éneke költői megfogalmazását —, hogy „a mélység az irodalmi tolva jnyelv iegsekélyeöebb szava. Ne ás higgy annak az írónak, aki állandóan mélységről .papol, s ezen a címen zavaros. Vajon csakugyan lenn járt-e a mélyen? Lehet, hogy neim iS volt ott, csak azért hordja a búváirsisakját,

497