Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 5-6. szám - TANULMÁNY - Rónay László: Kosztolányi Ady-pamfletje és következményei

ságba..Ebből a gondolatmenetből azonban korántsem azt a következtetést szűri le, hogy a nagy írók ellenségeit rendszerint ia kicsinyes számítás vezérli, hanem hogy bátorságuk tiszteletre méltó, s hogy az irodalom akkor fejlődnék igazán, ha nem a nagy 'alkotó egyéniségek útján haladna, hanem ha annak az erővonalnak a mentén, mely az ő munkásságukból és az ilyesféle kritikai reflexióikból alakulna ki. . mi még csak meg sem merjük írni lángeszetink bátor, természettudományos életrajzát — írja ugyancsak az írók ellenségei-ben —. A hatvanas években egy kritikus vállalkozott erre, de nemcsak a bicskája tört bele, hanem a dereka is. Egyetemeinken pedig katonai szigorral, szinte politikai hatalommal iktatják törvénybe minden írónk örök dicsőségét.” Nyilvánvalóan Eeőthyre és iskolájára, a konzervatív irodalomszemlélet tabuvá merevítő, az igazi klasszicizmust megközelíthetetlaniné, hamissá tevő szemléletmódjára gondol. Ezzel szemben kora ifjúságától Gyulai kritikai magatartását vallotta ideáljának, mert az „önállóság vágya” s a „tömegekkel-nemtartás” vezérli, mert a legnagyobb életművekhez is mert kritikával közelíteni, mert „Aranynak és Petőfinek méltó kritikusa volt”. (Érdemes ilyen szemmel elolvasni Gyulai Páliról írott 1906-ok köszöntő esszéjét.) S nem vette észre, hogy miközben a konzervatív irodalomszemlélet statikus voltát támadta, a maga esztétikai ideálja is megmerevedett, míg iá 'kritika szabadságáért 'szállt síkra, voltaképp az önmagáért való kritika létjogosultságáért perelt. Ő, aki meglepően alacsonyra állította a mércét, amikor ifjúságában Szaboloska Milhályról vagy Pósa Lajosról írt, aki „hibátlan alkotásként” ünnepelte Turcsányi Elek A kis Búsban-ját, 1927-ben, aki „ízig-vértig magyar költő”-nek érzi Vargha Gyulát, éppen Adyval szemben válik engesztelhetetlen kritikussá, őt tessékeli ki a magyar költészet nagyjai közül, s magyarságát erezi hígnak, politikai verseit erőszakoltalak. Ez már nem egyszerűen a kritika szabadságának gyakorlati megvalósítása. Belejátszik e váratlanul, pusztító energiával fellolbbant leszámolásba a magány is, a maga kizártságának érzése, az a gondolat, hogy míg ifjúságának társai Ady emlékét őrizgetik, neki ott sem szorítanak helyet, az a tudat, hogy amikor új utat akart kezdeni, s szinte a végtelenségig csiszolt művészetét darabosabbra, demokrati- kusabbra cserélte, értetlenül, csodálkozva s bizalmatlanul figyelték és nagyszabású kísérletet visszfcangtalanságba fúlt. Motiválja az a reménytelen szkepszise is, mely évek óta kísérti: 'hogy a költő nem tehet eredményesen a közért, a közéleti költészet értelmetlen és haszontalan. Ezt fejezi ki az 1928-ban írt, kötetbe föl nem vett Politika című verse is:

Most már nem tudok elaludni, de ébren lenni sem, félek az éjben és félek a fényben, jajgatva tusakszom, gyűlöljek, szeressek?

Ha pedig valaki kérdi, hogy mily párthoz tartozom, úgy nézek rá, mint ki idegien csillagról való.

Egyedül megyek az utcán.

Lehajtom a fejem és sírok.

S a magánnyal szinte ikertestvérként jár együtt a nihilizmus, a hitetlenség, annak a biztos tudata, hogy a „szellemidézós”-nek úgy sincs értelme:

Jaj, mént kiabál testemből a lélek?

Nem hiszek én már semmi csodáiban,

földindulás és szellemidézés

nem hozza nekem koldusi reményét.

484