Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 5-6. szám - TANULMÁNY - G. Komoróczy Emőke: A "kollektív individuum" emberi vonásairól: a "szociális ember" belső arculatáról
cepciójával, s Majakovszkij — valamint a LEF csoport — egész művészi tevékenységével. A Kassák-i életmű számos rokon vonást mutat az orosz konstruktivisták és a közép-európai avantgarde szocialista eszmeiségből táplálkozó modem törekvéseivel. Ezt bizonyítják Kassák folyóiratai (Ma; Dokumentum; Munka); s a Petőfi Irodalmi Múzeum kéziratos — Kassákról szóló emlékezések — gyűjteménye is: a kor legjelentősebb művészei Kassákot az avantgarde európai élvonalába sorolják, ugyanakkor egyértelműen utalnak rá, hogy a formai modernség nála eleve azt a célt szolgálja, hogy az „új embertartalom” (Gáspár Endre kifejezése) a leginkább rászabott formában juthasson érvényre. Ugyanis Kassák kezén az avantgarde formai vívmányai egységes, dialektikus és dinamikus láttató eszközrendszerré ötvöződtek. Ö maga — 'mint visszaemlékezései —: Az izmusok története 1972 tanúsítja — lényeg szerint egyetlen izmus programját sem vállalta; számára a forma soha nem volt öncél, végcél: kereste és végigjárta az önkifejezés, a saját formanyelv-teremtés útjait. S meg is találta a szociális „embertartalom” kifejezésére legalkalmasabb, differenciáltan hajlékony képi kifejezésmódot; megteremtette a szintetikus, polifon valóságlátás nyelvi vetületét. Így vált költészete a megélt és intellektuálisan — egy szilárd világnézeti alapállásból — feldolgozott valóság művészien koncentrált, szuggesz- tív transzformációjává. Mint ahogy Zrínyit nem jellemezthetjük pusztán a barokk kategóriáival, sem Csokonait a rokokóéval, Kölcseyt s Vörösmartyt a romantikáéval, sem Adyt a szimbolizmuséval — ugyanúgy Kassákot sem az avant- gardéval. Ök mindannyian a „múlékony” s változó korstílus és a történelmi gondolkodás egységét, a nemzeti problematika vállalásának s a formai modernségnek szintézisét valósították meg a realista látásmód és a történetileg konkrét forma ötvözésével. Kassák vallotta: a művészet az ember — konkrétan: a munkásosztály — öntudatra ébredésében nagyon fontos szerepet tölthet be; az öntudatra ébredés pedig ez osztály forradalmasításának — áttételesen: a világ forradalmi átalakításának — nélkülözhetetlen feltétele. Nem a direkt agitáció, hanem a világ- szemlélet művészi szétsugárzása készteti az embert a gyökeres belső átalakulásra: önnön társadalmi lényegének felismerésére, vállalására, s az ehhez méltó életvezetésre: a társadalom tudatos szolgálatára. Épp ezért tartotta fontosnak — a politikai munka szerves, kiegészítő, nélkülözhetetlen részének a művészeti nevelést. Felismerte, hogy a modern technikai fejlődés és az ember humanizált viszonyának megteremtése, — a valóság elsajátítása, az elidegenedés legyőzése minden egyes egyed személyiségében csakis az ember humán lényegiének felismerése útján mehet végbe. Az embernek tehát egyedileg is fel kell nőnie a társadalom anyagi-szellemi lehetőségeinek birtokba vételéhez; s nem- elegendő éhhez pusztán a gazdasági-társadalmi feltételeket megteremteni. Tudta, hogy a munkásosztály „aspirációit” kifejező szocialista, kollektív művészet a proletariátus életerejét, a hatalom meghódítására való képességét fokozza; azáltal, hogy az embert önálló helyzetfelismerésre, gondolkodásra, az ítélőerő kialakítására készteti. S mert úgy vélte: a valóság esztétikai (= humanizált) elsajátításának legjobb módszere az alkotó művészet (ilyen vagy olyan szintű) művelése — a művészetnek egyéni élményként való átélése; a Munka-kör központi feladatának tekintette a művészeti öntevékenység kibontakoztatását. Számtalan vitában, támadások közepette kellett megőriznie elveit, kimunkálnia a művészi nevelés módszereit. Nem csodálkozhatunk rajta, hogy olykor elfáradt és reménytelennek érezte a küzdelmet. Inkább azt kell csodálnunk, hogy a csalódások, a „családon belüliek” (Kaihána Mózes kifejezése) értetlensége 468
