Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 5-6. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Szalatnai Rezső: Sopron magasból és mélyről
SZALATNAI REZSŐ Sopron magasból és mélyről Egy szép város, egy szép falu. Vallani leihet értről is, arról is. Várost városias- sága teszi emlékezetessé, a falut falusiaissága varázsolja feledhetetlenné. Az ellentét erejével kiütköznek. A falu nem kicsinyített város, nem fogható fel annak részéként sem. Van egy sároisi szállóige: „Ha Kásszeben város, akikor a légy madár.” Hiába kajánlkodtak a parányi városkával. Az almát az íze adja, nem a fa magassága. Város és falu: eredeti élmény, akár a szeretem és a szeretet. Eltűnődve soproni emlékeimen, eszembe jut, íhogy mindig a városokat szerettem. Világéletemben nem vágyódtam falura. Egyszer, egyetemi hallgató koromban, falóm töltöttem el egy vakációt. Emléke most is feszélyez, holott kétórányi sétám volt az első tátrai tengerszem. Letol tvén napjaimat, menekültem vissza Pozsonyba. Ez volt ugyanis az ém városom, aíhol bár nem számítottam bennszülöttnek, ami akkor polgári rangnak rémített, mégis odatartozónak éreztem magam, hajlamom szerint pozsomyibbnak Pozsony szülötteinél. Ilyesmi idegállapot dolga. Egy városban, néha egy egész ország szíve lüktet. Válialnivaló feladat a város egy országkeres őrnek. Lépten-nyomoni olyan hullámveréssel találkozol, melyben a víz elemezhetetlen sugallata rejlik, fehéren, zölden, kéken; úszók (ismerik ezt az érzést. Századokat átérezni a legfurcsább kaíamd, párviadal a félelemmel, a szívszoríitó légnyomással, s az értetlenséggel. Nem agyrém, hogy az emberek kikapcsolják a múltat, s úgy élnek, fény nélkül. Van ennek a vároriiasságnak személyes színezete is. Pozsonyban boldog vollam, amit valójában csak most tudok, összegezve egy életet, a hirtelén rámszakadt magányban'. 1948 óta Budán lakom a nemzeti sors szeszélyéből. Megtörtént 1970 őszén, hogy Hollandiában jártam, Comeniiius sírhelyén, Naardeniben, egy aranyos csendes városkában. A parányi szálloda tulajdonosa és mindenese megkér,deziett, hová való vagyok? Pozsonyi, feleltem, aztán kijavítottam az ösztönös nyilatkozatot. Ilyen hézagos az emberi tudat, vagyis ennyire őrzi alapvető élményeit. Közrejátszott alighanem az is, hogy pozsonyi 'barátomat vártam, akS ugyancsak nem Pozsonyból repült hollandiai találkozásunkra, akár én. Mindketten már-csak álomban járunk közös városunkban, a magasság és mélység végtelenében. Pozsonyban súriódtiam én Sopronhoz. 1942-ben ajándékba kaptam egy albumot, Heimler Károly szép képeskönyvét a régi Sopronról. Már az első átla- pozásra olyannak tűnt fel Sopron, mint a régi Pozsony, a históriai belváros. Ezek a városok egyformán álltak össze. Sopron is csupa tatárt-törököt mém látott forma; szabadon felhúzott tornyok és tetők, vallomások áttételeként készített szobrok, izmos szentek az oltárképeken, finom ívek, élet és halál költészete. Merre van Sopron? Nem felejtem el, mikor a Murmann-magaslaton, ahol az első világháború halottainak emlékműve állott, megpillantottam délén a szerv határon egy nappal tündöklő csillagot. Szikrázott, mint a gyémánt. Ez a Fertő, magyarázta barátom, s az ég színétől elütő kis kék. pántlika: Sopron. Milyen 453
