Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 5-6. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Farkas Imre: Föld
Nézze, én azt se tudom, hogy hova lehet, de már kész halott. Na aztán a klinikára került az asszony, taxival vittem el hatalmas égiháhonúban, de arra még rágondolni is rossz, 'hogy ő mit állt ki. A lázhoz még hidegrázás is társult. Injekciózták, gyógyszermérgezésre gyanakodtak, aztán sehol semmi. — Amikor háromheti kórházi ápolás után hevittem a zárójelentést, azt mondta a doktor, ne kíváncsiskodjon Ferike. Elégedjen meg annyival, nem hittük, hogy életben marad a felesége. De hogy van olyan ösztöne az embernek? Ha akkor délben haza nem szaladok, vagy ha könnyebben fogom, biztosan belepusztul az asszony, de lehet, hogy még a gyerek is. A pünkösdöt még a kórházban érte a feleségem, de aratás után már fenn volt az asztag tetején. ■—• Magas iasztagokat raktunk. Az öreg kézbesítő bácsi csak ült az árokparton és bámult, a hatméteres létrán félül még egy állás volt. Persze a cséplők örültek néki. A cigány is .azt mondta, lehányná ő a kévét az égből is, csak fölfelé dobálni ne kéne. Azok az idők! Ahogy végeztünk az aratással, kezdődött a hordás abban a nagy melegben. A mostani fiataloknak, ha elsorolnánk, miken ment keresztül a parasztság, nem hinnék. Nem hiszik el, Imikém, hogy mit kellett kiállni. A kapát letettük, fogtuk a kaszát. A kaszát letettük, mentünk hordani. És máma kérlek szépen a kombájn, meg a gépek korszaka. De még akkor se hitte nagyon sok ember, jómagam se, hogy lesz idő, amikor ,a kombájn, a gép arat. — Na, ötvenhatban megint volt egy sakkhúzásom. Nem tudok minden évet elsorolni miár, csak a nagyobb dolgokra emlékszem, de ezt soha el nem. felejtem. Azt kérdi Mandula Sándor bátyám, Ferikém, nem fogsz ki földet? Haszonbérbe? Akkor már sorra alakultak a téeszek, jórészt meg is szűntek az állami tartalék- földek. Dehogynem. Megfogadtam napszámba Horváth Pista bácsit. Mondom neki, mert úgy szólítjuk egymást, hogy testvér — mondom neki, testvér. Vettem egy kis dudvát, ki kellene hordani a haszonibéres földre. A fene se tudta, hogy mi készül. Kimentünk korán reggel, egyszer csak hozzák a hírt a tanyák lakói, utcai harcok-vannak Budapesten. Azt mondja Pista bácsi, gyerünk haza, iFéri- kém! Mondom neki, testvér, nem köll hazamenni. Ne foglalkozzunk mi ezzel. Mi csak dolgozzunk, termeljünk. Aki megéri, megmarad és eszik. Csak termeljünk, oszt termeljünk. Ma is emlegeti Feri, hogy volt olyan akaratod. Akkor nem úgy volt, mint ma, hogy két-három kiló cukrot veszünk egyszerre, rizst vagy sót... Azt mondtam, sehova ne mozduljunk. Van nálam egy kis pénz, menjünk el a boltba, vegyünk sót, gyufát, ez a legfontosabb. Ne avatkozzunk mi ebbe bele. — Hazagyüvök este, szól a feleségem, hogy kerestek. Azonnal be kell vonulni, fegyverosztogatás lesz, meg minden. Azt mondom neki, édesanyám, engem nem érdekel semmi. Reggel is megyek az öreg testvérrel dudvát hordani. A motort eldugtam, hogy meg ne találják. (Mert 53-tól 56-ig olyan tingli-tangli évek voltak. Nem vettünk semmit, egyedül ezt az új motort, könnyebb volt vele ide-oda szaladni.) Mondd meg, ha keresne valaki, dolgozni mentem. Kerestek vagy kétszer-háromszor. Hívtak, fogjunk fegyvert. Mondom nekik, emberek, nem muszáj rám hallgatni, de ne foglalkozzék senki ezzel a fegyverfogással. Ez úgyis csak olyan átmeneti dolog, meg azután, miért akartok ennek a rendszernek az ellenségei lenni? Akik rám hallgattak, jól jártak, akik meg nyers- nyakasok voltak, ledöntötték a templom mellett a hősök szobrát — p>edig azok a szerencsétlen emberek, nem tehettek arrul, hogy itt érte őket a golyó, nem így van? — lazok megbánták. Az ilyen dolgokat én sosem értettem meg. "Úgyhogy megint csak én gyüttem ki győztesen. Termeltünk. Rendes időben földbe került a búza. (Folytatjuk) 448
