Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 5-6. szám - Turóczy László: Jól szabott ruhában
mák-élnek népek és világok, forr, erjed a Föld, miniden faluiban meghúzzák a harangokat... Megrettent. Mintha olvasott volna a fagyihalál előtti 'harangszóról — de ez valóságos üzemet volt: harangoztak a faluban. Mór szinte vitte az öreg nénit — a hetvenéves lábak néha-néha érintették a földet, a fúvósokat, de bár ne érinI tették volna: húzni nehezebb volt. Hiába: le kell tenni, meg kell állni. Egy fa védelmében 'elhelyezte az öreget, halálra-csigázott, lógó, erőtlen karokkal betakargatta a bundájával-, s fásultan, mint egy megtestesült halálos ítéletet fogadta a hátralevő út kínjait. Be-behumyta szemét — egy ilyen pillanatban Csaba arca jelent meg levont pillái előtt, valahonnét dobok peregtek, emberek ezrei jelentek meg egy kaotikus forgatag részeként — egy kéz indul a Csendes-óceántól, és jó beletemetkezni ebbe a kézbe — hadseregek menetelnek a semmibe, őrjöngő erők és arányok tusakodinak -egymással — váratlanul nevetséges törpeháborúvá miniatürLzálódik az egész egy kéz alatt, mely felemelkedett, és értelemmé válva egybefogta, láttatta az okokat, melyeknek ura, befejezője, átalakítója volt ez a kéz. Ellesett. Valami -kékség került a szeme elé — kezeszárán a ruha hosszú ujját látta; még egyszer ibeleállt, imbolyogva ellenszegült a székiek — tétován előremegett a forgatag mögül egy kőoszlop, benne, mint egy nagy szem, nézett rá a bakelit ‘csengő. Nyomta, mintha egész életével nyomná a szerencsétlen gombocskát, lehajtott fejével -támasztotta meg állását — orra előtt süllyedt- emelkedett mellén a kék ruha, de már nem érzékelte, nem fogrta fel a ruhán terjedező szürkésfekete, nedves foltokat. Lassan, csendesen csúszott a földre a lány, — még 'belekapaszkodott a csengőibe, aztán tehetetlenül elterült a kapu előtt. A doktor úgy vélte, -bátorítja ezt a fehérárai lányt; nem tehetett róla, hogy beszédét már a torka fura alakzatokká reszelte, s ezek az alakzatok megálltak, beledermedtek a levegőbe. A lány gyenge mozdulattal közelebb hívta az orvost. — A ruhám... — lehelte. — Hol van? Gondolt valamit erre az orvos, de engedelmesen válaszolt. — Az édesanyjánál. Behozassam? — Nem ... — remegett meg a lány feje tiltakozón. — Csak .. . szeretném... Verára hagyni... Elkomorodott egy kicsit a férfi, majd újra nagy-hangosam beszélni akart, de az ismét megmozduló száj leánitetrte. — Nem baj, doki... — súgta — Jó... volt... Minden oké. 422
