Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 5-6. szám - Turóczy László: Jól szabott ruhában

vijjogó szél -hangja, magasabb lett — a lány legszívesebben kiugrott volna a visítás és a motor rapszodifcus üvöltözése elől, mikor a jégen elpörögtek a kerekek, s terhelés nélkül felfutott a fordulatszám — mintha lassan és kéjelegve, de időnként bele-belenántva fűrészelnék az idegeit. Elhagyta a vasútállomást

— „már Csak tízvalahány kilométer” csikorgóit agyában a gondolat, s ettől kicsit erőre kapva markolta a kormányt. Keze -szárával letörölte a verítéket homlokáról, érezni kezdte pocsékká izzadt fehérneműjét — még a gyönyörű türkizkék ruha is — melyet annyira szeretett — teljesen átnedvesedett rajta.

Ez iá ruha volt az első, ami feltűnt és érdekelni kezdte a fásultság és a züllés váltakozó örvényeiben, ahova Csaba halála után került. Mert a pár fuldokló hetet követő jótékony zsibbadás-érzéketlenség bugyoláló közönyébe néha belehasító valóság szinte kirúgta az otthon, a környezet takarójia alól, s ilyenkor mennie kélleflt, nehéz munkába kezdeni, vagy belemerülve .az érzékek és gondolatok helyett a futószalag-dallamok hullámzásába, a bárok hangulatvilágításába — hullni kellett, ölelni, feledni; túl-üvölteni az úgysemigaz-halál hangját.

Emlékezett jól, mikor Vera — osztálytársából lett varrónő — megmutatta a modellt valamelyik divatlapban.

Még Vera édesapja is ‘bent volt a nagy műhely-szobában és -egy barátjával vitázgatotit valamiről; „... fenét” — mondta laz öreg és döcögve nevetett —, „az vét a szerencsénk, hogy mindig vót valaki., aki a fejihö’ kapott... akármi vót”

— és csak nevetett —

......akármi vót”.

— Ezt a kéket nézd meg.

— Szép ... Van anyagod?

— Persze.

— Mikor próbáljunk?

— Majd kedden... de nem muszáj. Űgyis egyformák vagyunk.

Egy hét múlva eiámult a földigérő, nagy tükör előtt. Királynő nézett vele szembe. Séma arca különös-fehér lett a ruha felett, a fekete gyászkorona haj keretében. Jelenséggé vált, mert felemelte, szállni -kényszeri tette a kék csoda- mesterremek. Észbekapott, elfordult; ügyetlen, rebbenő mozdulattal simogatta meg.

— „Nagyon eltaláltad” — mondta halkan Verának, és az árát kérdezte.

Azelőtt niem volt különösebben érdeklődést keltő, most, ebben a ruhában

minden társaság férfitagjai magasabbra stócolták alatta iá nemlétező trónt; száz, ezer nőirigyiség próbálta harapdáini vélt magasabbrendűségét; furcsa értéket kölcsönzött neki a ruha, és ő alkalmazkodott, hasonult ehhez az értékhez; vigyázott magára, kicsit emberkerülő is lett, pedig akkortájt költözött be az eldugott, dombakközti faluiból a városba, a Családi életre készülődés anyagi fedezetéből megvette művezetője fehér Skodáját, mellyel ebben a pillanatban akadt el az ítéletidőben; édesanyját akarta látogatni, holmi hozzáórkezett, rossz hírek után.

Gondolkozott egy darabig, majd határozottan elfordította a gyújtáskap- csolót, s levette a slusszkulcsot. Hátranyúlt a hátsó ülésen heverő bundájáért, s (kígyózva-tekeragve belebújt. Kinyitotta a kocsi ajtaját — mintha megbolondult levegőjű jégverem ajtaját nyitotta volna, kiszállt, lezárta a kocsit és nekivágott a hullámzó, fütyülő hótengemek. A vad iszembeszél néha ibeleszorította a lélegzetet — tátogva fordult oldalt egy-egy szippantásnyi vágó-fagyos lehelletért, s újra nekidőlt a viharnak. Errefelé domb-hátán-damb a vidék, -tetejükön játékos, végtelen rohamokban füstölt a hó, közöttük a szemmel láthatóan növekvő fúváshalmok íveibe tépett bizonytalan1, gyorsan hegedő sebeket a lány

420