Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 5-6. szám - Sarkady Sándor: Nekrológ jelen időben

A fasizmus Európa tisztességét bemocskoló fertőjében ő — a kevesebb jobbakkal — európai tud maradni a fehérek között, és soha, sehol, >a Gestapo őrizetében, légoltalmi pincék beomló falai között sem adja fel hűségét és reménységét: „az ember szépbe-szőtt hitét”. Könyveim c. írásában vallja magáról : „ ... a világháború, az emberpecérek tombolásának sötét éveiben... legfőbb vigasztalóm a 'könyvtáram volt. Belőle merítettem erőt az erőszak elviselésére, benne tisztultam meg a napok és az évek szennyáradatának hullámaitól, ők, a nagy és tiszta emberek gondolatai tartották 'bennem a lelket és a hitet a lefojtott emberi jóság elpusztíthatatlanságában.”

Emberség, műveltség, örökös készenlét a jóra... Munka és munka ... Ez Beoht Rezső életének summája. S ez az, amit hosszú életének minden éve művekkel és tettekkel példáz számunkra.

A 30-as, 40-es években nyolc önálló könyvvel jelentkezik. Hatot ebből magyarul ír (Szomeya-szan nevetett, 1935., Az én városom, 1937., Soproni évszakok, 1939., A szülőváros felfedezése, 1939., Sopron és a soproniak. 1912., Szitakötők, 1943.), kettőt pedig németül (Wiedersehen mit Russland, Kosmische Legende).

Hazai és külföldi lapokban publikált cikkei és tárcái számáról hozzávetőlegesen is nehéz lenne számot adni.

Az a szomorú tévedés1, hogy az utolsó évtizedekben a hazai könyvkiadás elfeledkezik Becht Rezsőről, nem az író bűne. Beoht töretlen munkakedvvel dolgozik ezekben az években is. Hogy az Irodalmi Lexikon 'a születési évét és helyét követő kötőjel után — már 1963-ban! — kérdőjelet tesz, csöndes félmosollyal nyugtázza. Nem zavarja az élve eltemettetés. Ahogy Kónya Lajos is beszámol róla a Soproni évek-ben: „Kisportolt alakját átmentette az évek zúgó vizein, úszik, sétál — s mellesleg: ír, családja történetét szövi regénybe a bevándorlástól fogva, nemzedékeken át. Magának írja, nyugdíjas korát téve a maga számára tartalmasabbá. Sokkal önérzetesebb, hogysem a folyóiratokkal és kiadókkal való bajlódást vállalná.”

— A bajlódás pedig megérné. Éppen folyóiratunkban, az Életünkben megjelent novellái is bizonyítják, hogy a Lővérek csöndjében az utolsó években is író dolgozik. Felelősségét érző, tiszta tollú írástudó. S néhány embernek — ma. sajnos, még csak néhány embernek — nagyon is sokat mond az a két vaskos kéziratköteg, amely Becht Rezső elárvult íróasztalfuókja mélyén várja a nehezen mozduló közérdeklődést. A Bűvös henger és az öreg szemmel a címük.

— Mozdulni kellene az ügyben, mert Becht az utóbbi hónapokban valahogy még önérzetesebb a folyóiratokkal és a kiadókkal való bajlódásban. Már akkor sem akar kéziratot adni, ha kémek tőle. Pedig jól tudom, hogy valahol az önérzet és a szerénység pajzsa mögött égeti őt a „takart seb” fájdalma. Csak ritka pillanatokban panaszkodik, de most ebben az utolsó levelében nem titkolózik előttem:

„Kiöregedtem. Fénykorom, amikor nagy fővárosi lapok állandó munkatársa voltam, elmúlt, viszont szemfenékem meszesedése az olvasásban, írásban és zongorázásban gátol. Ezek helyett járom az erdőt és igyekszem mosolyogni magamon.”

A rezignáció és a keserűség érzését azonban nem engedi elhatalmasodni magán. A következő nap reggelén már újra az írógép mellett ül, délután a kertben dolgozik, estefelé elindul a városba, hogy részt vegyen a fiatalok műhely- megbeszélésén. Mindenütt ott van, ahol művészetről, kultúráról, közéletről van szó. Mint a soproni írók Nesztora bölcs tanácsaival segíti, egyengeti a város irodalmi életének megújítására vonatkozó terveinket.

397