Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 4. szám - TANULMÁNY - Pomogáts Béla: Új nemzedék a romániai magyar irodalomban

Tiált könnyedséggel, egy csokor szivárványos pávatoll szomszédságában. Sajnos ezeknek a mai megfelelői is itt burjánzanak körülöttünk, gyülemlik a fölösleges „gadget”.

Elegendő egy pillantást vetni ezekre az alkotásokra, s azonnal látjuk: ezek a műtárgyak nem az — akár nemes szándékú — ipari termékek kidolgozási rendszerében készültek. Olyan tárgyakat vizsgálhatunk Schrammel munkáiban, amelyek kettős kohóból léptek ki: egyrészt egy teremtő fantázia lávájával izzított, lüktető idegsejtek öntőformáin átpréselt, látomás- és indulat-kokillák, amelyek aztán a technológiai folyamat során, a fizikai tűzben — a második kohóban — nyerik el ezeket a térbe és időbe merevedett formáikat.

Legutóbb a váci művelődési ház 2 méter 60 cm magas, 20 méter széles plasztikájának munkálatait kísértem végig attól a pillanattól kezdve, ahogy keverte az anyagot addig, amíg a rész és egész formábaöntött harmóniája fenn feszült a falon egyik pólusaként annak az áramkörnek, amelynek másik pólusa az a néző, aki a térbe belép.

Nem kísérlem meg, hogy erről az alkotásról beszámoljak, mert lehetetlenre vállalkoznék. Néhány részfotó valamit sejtet belőle az emeleti teremben. Arról szeretnék pusztán szót ejteni, micsoda lenyűgöző látvány volt nézni azt a küzdelmet, azt a birkózást, amely az anyag és Schrammel erősnek nem mondható fizikuma között létrejött, hogyan alakították egymást.

Én azt hiszem, itt érkeztem a lényeghez, ismétlem tehát: alakították egymást. Mert ez a titok! A megvalósítás folytán feladatokat adott egymásnak alkotó és alkotás, együtt formálódtak, a rész kialakítása az egészben mindig új megfogalmazást, következésképpen új formálási módszert követelt.

Ez a viaskodás fizikai értelemben is a végsőkig fokozódott, a tömítéshez, alakításhoz szükséges eleven erő az alkotó 60 kilója volt, megszorozva sok-sok távolugrás dinamizmusával, meg az a fáradhatatlan mozdulatsor, amellyel Schrammel a saját vállcsontját verte a samottmasszába pöröly gyanánt.

Ha megfigyelik Schrammel alkotásait, van egy jellegzetes vonásuk: nincsenek befejezve soha. Túllépnek saját formájukon. A gyűrődések, repedésvonalak, mindig kilépnek egy más tér irányába, hasonlóan a látóhatárhoz, melyet ha követünk, körbejárjuk a Föld pikkelyes gyűrődéseit, vagy hasonlóképpen — ami számomra ugyanaz — a játszótér félbehagyott gyermek-sarazásához.

Schrammel küszködik az anyaggal, — agyag anyaggal, mert ez a dolga. Tudja, hogy minden darab, amely a kemencében riadt sistergéssel ötvöződik végleges formába, nem több, mint egy falat halandóság elleni küzdelem, annyi, mint kilátók, régi várak kövére firkált név-kezdőbetű, ekeszántotta barázda-gyűrődés, nem több mint sziklába karcolt emberi tenyér örökkévalóságot igéző lenyomata.

De nem is kevesebb.

364