Életünk, 1976 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1976 / 4. szám - TANULMÁNY - Pomogáts Béla: Új nemzedék a romániai magyar irodalomban

gít jobban, eredményesebben kibontani. Veress Zoltán regénye az új romániai magyar prózának olyan kísérlete, amelynek folytatása azóta sem akadt.

Veress Zoltán regénye a „valóságirodalom” mellett az új romániai magyar próza másik jelentős vállalkozását kezdeményezte: az „intellektuális” irodalmat, amely morális és intellektuális problémákat vizsgál, lélektani, szociológiai, általában tudományos ismereteket használ fel, s gyakorta él a kísérleti jellegű modern próza eljárásaival (például a belső monológgal, a filmszerű montázstechnikával, a példázatos történetszövéssel, az abszurd és a groteszk eszközeivel). Az elbeszélő irodalomnak ez a változata erkölcsi konfliktusok megjelenítésére törekszik, magatartástípúsokat próbál leírni és elkülöníteni, az emberi nem helyzetének: a „condition humaine”-nek és az emberiség lehetséges jövőjének vizsgálatára vállalkozik. Ilyen törekvés jórészt ismeretlen volt a romániai magyar irodalom hagyományai között; a „Forrás” elbeszélői is inkább világirodalmi mesterekhez (Camus, Dürrenmatt, Bradburg) és a hazai magyar irodalom megfelelő irányához (Déry Tibor, Örkény, Mészöly Miklós, Sánta Ferenc, Hernádi Gyula) igazodhattak. S a parabola az abszurd és a groteszk néhány érdekes változatát hozták létre, olyan változatokat, amelyek érdeklődésre tarthatnak számot az egyetemes magyar irodalomban is.

Bálint Tibor például nemcsak realista igényű novellákat és dokumentatív- szociográfikus regényt irt, hanem ezzel az elvontabb, kísérleti jellegű formával is próbálkozott, önkéntes rózsák Sodomában (1967) című kisregényében a tudományos-fantasztikus műfajjal tett kísérletet: abszurd és elgépiesedett „ellenutópiát” dolgozott ki; ám nem annyira a műfaj divatjának hódolva, mint inkább parabolikus célzattal. Arra akart ugyanis figyelmeztetni, hogy az elgépiesedés, a humánus értékek háttérbe szorulása milyen veszélyekkel fenyegeti a kultúrát, az emberi civilizációt, az embert magát. Hasonló igényről tanúskodik (Császár és kalaposinas 1971) című novelláskötete is. Ugyancsak a parabola műfajával próbálkozott Szabó Zoltán, aki társadalomábrázoló novellák (Napos évszak, 1964; Énekelj csak, Simon testvér, 1968) után 1969-ben, az Űtunkban megjelent (könyvalakban mindeddig kiadatlan) Kár volt sírni Jeruzsálemben című regényében Krisztus és Iskarióti Júdás történetének felidézése révén aktuális vitákban nyilvánít véleményt. Mint Déry A kiközösítőben, ő is az ember és a hatalom viszonyát boncolgatja, a cél és az eszköz viszonyán töpreng, s végül az örök elégedetlenséget hirdeti, arra az emberi boldogságra szavaz, amely nem vész el az absztrakciók mögött. Végül a parabolikus fogalmazás van jelen Páskándi Géza novelláiban (Üvegek, 1968) is.

Ha a „Forrás” költőit két „hullámban” érkező nemzedéknek nevezhettük, a fiatal nemzedék elbeszélőit is jogosan csoportosíthatjuk ugyanígy. Az idősebbek: Veress Zoltán, Bálint Tibor, Szilágyi István, Pusztai János, Szabó Zoltán, és társaik ugyanis már-már az ötvenes-hatvanas évek fordulójától jelen voltak az irodalom életében, mozgalmaiban, a fiatalabbak: Kocsis István. Vári Attila, Sig- mond István és Bokor Adám pedig csak a hatvanas évek közepétől vannak jelen. Némi szemléletbeli váltás itt is történt az első és a második „hullám” között (ha nem is olyan határozott, mint a költők esetében). Az „első hullám” prózáját ugyanis, még Bálint Tibor és Szabó Zoltán kísérletei ellenére is, a „valóságirodalom” jellemezte, a társadalmi valóságot vizsgáló, kutató, ábrázoló igény hatotta át. A „második hullám” írói ezzel szemben határozottan a parabolát, az elvontabb fogalmazást, gyakran az abszurdot választották. Megfigyelhető, hogy a „Forrás”-nemzedéket vonzódása és szemlélete a költészetben és az elbeszélésben milyen eltérő módon alakult ki. Az „első hullám” költőinek filozofikus érdeklődését és kísérletező jellegű avantgardizmusát a „második hullám” tárgyias

358